alma írja: mára még a szingliség is más lett
A lányokra nehéz idők járnak. (18 és 38 között…) Mert hogy fiú szingliről a köztudat legfeljebb metaforikusan beszél (tán csak elvétve van, pedig szociológiailag nagyon is, mint ahogy agglegény is akad). Szóval: mi van a csajokkal? Nincs pasi, ill. van, de nem jó, ami annyi mintha nem lenne. (Mondjuk: macsó, nem fürdik, érzelmi zombi vagy éppen taplóagyú.) De legalább van, és akkor ez még a jobbik eset. Nagyobb baj, mikor - többnyire - nincs. Van egy-két napos kaland, – aztán szünet, folyt. függőben. Vagy van, de csak impulzus üzemben: egyszeri körre.
Még pár éve azt mondtuk e jelenségre, hogy „ja, a szinglik...” – és irigyen, cinkosan, vagy kíváncsian somolyogtunk. Mára viszont - társadalmi anomália lett ez a jelenség: a tartós kapcsolat, sőt a házasodás is kikerült az életvezetés természetes axiómáiból. Vagyis a felek – társadalmilag jegyezhető mennyiségben, – ma már félnek minden tartós kötöttségtől, pláne a házasság stressz-helyzeteitől, tehát inkább lemondanak róla. Ennek helyére ugrott be a szingli és a magányos pasi modell. Persze túlzok: házasodni azért akarnak – igaz minőségileg kevesebben és később, állandó (ki)ugrásra készen, minimális kompromisszum (összecsiszolódási türelem) nélkül. Hiába, az 50%-os válási arány lebeszélő hatását nem lehet zárójelbe tenni.
A fiatal társadalomnak elment a kedve a házasságtól, (kevésbé) a tartós kapcsolattól. Mert már vagy két-három generáció nőtt fel azzal a tapasztalattal, hogy mit jelent a szülők válása, anyjukkal (ritkábban apjukkal) bekkelték ki a nehéz éveket, vagyis tanúi voltak mit is jelent a gyakorlatban a tartós válság, - ott maradni két gyerekkel, karrier félbehagyva, érzelmileg lepusztulva. És ez a generáció azt is látta (nem biztos, hogy helyes következtetésekre jutva), hogy nem érdemes kompromisszumokat hozni, belemenni olyasmibe, ami nem tökéletes. (Van tökéletes? Lehet kompromisszumok nélkül együtt élni? – „felejtsd el„ kérdések.) És mivel legtöbbször a kompromisszum sem elég, jön a szakítás/válás – akkor meg minek az egész?
A félelem
ami generálja ezt a tartózkodást a tartós kapcsolatoktól. Ha és amíg van, - jó. Jó a melegség, a védettség a magánnyal szemben, a véd és dacszövetség (ha kialakul) nagyon is kell a világgal szemben – de előbb utóbb kiderül (ez az új, általánossá váló tapasztalat), hogy mindezért fizetni kell, (többet, mint amit gondoltál), mert egy ponton minden megy vissza, és ott állsz egyedül, ám jó adag traumával gazdagabban.
Azért gondolom, hogy ez társadalmasodott anomália – mert életünk egyre több tényezője lök ebbe az irányba. Itt van, pl. a gyermekvállalási kedv csökkenése. Látszólag demográfiai kérdés – soha ilyen kevés gyerek nem született. Igen ám, de a számok egyúttal üzenetet hordoznak: mennyien nem akarnak! – tehát nemcsak anyagi, meg karrier okai vannak e tartózkodásnak. A gyerek kötöttséggel is jár, és lám ők se akarnak gyereket, mert félnek, mert akkor már nehezebb, s ha válnak többen sínylik meg a dolgot.
Karriert említettem. Közhely, hogy nőnek gyerekkel elhelyezkedni húzós, nem szeretik, inkább jöjjön valaki más, aki még csak nem is tervez ilyesmit. A cégnek munkaerő kell, nem családanya. Az esetleges komolyabb pasi – jobb esetben – gyereket akar, máris ott a kényszerű kompromisszum: könnyen csapdába kerülhetsz. Hát akkor egyszerűbb, bele se kezdeni az egész felhajtásba.
Persze, ismét feketébbre festem a képet. Ma már a válást – épp mivel többgenerációs tapasztalat, - megemésztette a társadalom, a gyerekek, lassan azt veszi furának, akinek a szülei még nem váltak, mert az oviban, isiben többségben vannak vasárnapi gyerekek. Mindent meg lehet szokni – a felszínen. A trauma azért ott marad – látványként, anya, vagy apa többévi nyomorúságát megélni akkor sem egyszerű, ha mindez már mindennaposodott rutin egyébként. Aki ebben nő fel – legalábbis elbizonytalanodik, tartózkodó – vagy cinikus lesz.
Okok?
Szingli-témában a Szex és New York-ra szokás hivatkozni: négy csaj hiába keres, hisztizik, udvarol, pasizik – nem jön össze, mert hogy ezek így élik a Manhattan-í dolce vita-t. Az már kevésbé látszik, hogy ez a media-light (háttér-információként) micsoda szatíra a férfiakról. Ennyi rémes, undorító, önző, sörhasú, szexista pasit rég láttam egy csapatban. Az egyik újságot olvasva nagydolgozik, miközben szerelme fogat mos ugyanabban a fürdőszobában; a másik öntelten böfög, miközben gatyára vetkőzve nézi a Szuper Kupát és hallani se akar másról, övé a pálya, a csaj ne zavarja… Ha kicsit odafigyel az ember, a sorozatból az jön le, hogy a szingli keringőt a fiuk indítják be, - nemcsak rossz a felhozatal, de a megváltozott férfi elvárások határozzák meg a lányok magatartását.
És tényleg. Angol szociológiai felmérések szerint a fiúk azok, akik tényleg nem akarnak. Vagyis, hogy ők az okai, mert félnek, tartózkodóak – s mivel rajtuk múlik a kezdeményezés, rajtuk múlik az is, hogy terjed a szingliség. Ilyen kerülő úton érvényesül a trend, miszerint nem kell tartós micsoda, házasság meg kapcsolt részei. Látszatra ők a haszonélvezői is a szingli-mániának, - nem ragozom.
Persze ez is marhaság: mindkét félnek ugyanaz a traumája – beléjük ivódott a tartós kapcsolatokkal járó trauma és szorongás: inkább ne. Legfeljebb a fiúkon jobban látszik, mert nem kezdeményeznek, de mégis a csajok viszik el a balhét, hiszen rajtuk látszik, hogy „szinglik” (harminckettő felett már akár hogy is, de ezt kapják – fi lehet ötvenöt is, mégsem az, sőt jó parti. Ha hajlik rá… Igaz, abban a korban már kell valaki, aki mossa a gatyát, főzi a vasit, meg egyáltalán…
És persze van itt egy időtényező is. A hagyományos házasodási időszak harmincöt éves korig tartott – lányoknál előbb zárult, fiaknál később – a modern élet ezt a határidőt kitolta, de ezzel borította az évszázados beidegződést, talán a hajlamot is. Aki lekésik – könnyen úgy marad. A társadalom elkönyveli: ja, ez szingli. És annyi. A férfiak meg már túl vannak egy váláson – naná hogy óvatosabbak.
Igaz, ez sem tragédia. A társadalom már nem stigmatizál: ha szingli vagy, istenem, legfeljebb vonzó célszemély lehetsz (ha adsz magadra, jó cuccokban jársz, kimozdulsz) – kaland akad. És nem szólnak meg érte. Még abba sem, ha egy nő egyedül szül gyereket. Sőt. Nagyjából elfogadott dolog. (Persze azért még ki kell bírni a szülőszoba cikizését, meg a gyereknek is az isiben, hogy az anyja nevét viseli… Nem beszélve a gyereknevelés iszonyú – mert egyedül viselendő – kötöttségeiről.) Mégis: a szinglinek már van helye a munkamegosztásban: Nyugatabbra az üzleti élet is berendezkedett rá, külön ipar foglalkozik az egyszemélyes készletekkel, lakásokkal, készételekkel stb. Önálló státus kezd lenni. Mi kell még?
Más kérdés, hogy egy ponton túl elviselhetetlen a magány. És ne feledjük, életünk struktúrája kétfülű kosár modelljére van kialakítva, aminek cipeléséhez - a legtöbb esetben - két ember kell. Ha a másik fület is neked kell megfogni - szívhatsz egy életen át.
