Két sékelért elvisznek a határig
Hol van még egy demokratikus ország a földön, ahol a józan ész valamennyi szabályával ellentétesen menetrend szerinti autóbuszra betárazott gépkarabélyokkal felengednek embereket? De hol van még egy ország, amely ennyit szenvedett a terrorizmustól, vak gyűlölettől? A kényszerűség, az állandó veszély törvényt, logikát bont, a józan észérvekre való hallgatás itt, a Közel-Keleten évtizedek óta luxus, hiánycikk. Ennek ellenére a világ egyik legmilitarizáltabb országa, Izrael, továbbra is a Közel-Kelet egyetlen demokráciája. Hogy a palesztin elnökválasztás a várakozásokhoz képest jól sikerült, abban nem kis szerepe van a sokat szapult Izraelnek. Ha mással nem, a példával, amit szomszédai elé állít.
Egyfajta példaadás a fal is, amely, amint Ramallah környékén egy épülő szakasza tövében bolyongok, megtéveszt. Melyik oldalán menjek tovább? Az északin, vagy a délin? Aztán rájövök, a fal tövében futó utca egyirányú. Délnek, a Jeruzsálem melletti kalandijai repülőtér, a határátkelőhely irányába. Északi oldalán nincs út. Az az izraeli oldal. Merthogy határról van szó, az nem kétséges. A golyóálló mellényes izraeli katona Welcome to Israellel - legyen üdvözölve Izraelben - köszönt, ahogy, immáron többedszerre, ide-oda ingázom Kelet-Jeruzsálem és a megszállt területek, Ramallah között. E szerint Ramallah, ahonnan vonszolom a porban, a hepehupás, töredezett betonúton a gurulós kisbőröndöt, már/ még nem Izrael?
Középen, akárcsak a lóversenypálya felvezető részében bokszok, amelyek egymástól fallal, kerítéssel elválasztott sávokba torkollanak. Ezek végén az út derékszögben megtörik, majd az utolsó állomás - a szerencséseknek - a fémrudas forgóajtó. A leírt részleget "fiúszakasznak" neveztem el, mert amikor néhányszor átmentem Jeruzsálem felé, mindig csak a férfiakat irányították át rajta. A bokszok bejáratánál áll a szortírozó-felvigyázó - az én eseteimben egy fiatal katonalány. Egyszerre hatos-nyolcas csoportot ereszt be a sávokba, egy sávba két-három ember kerül. Jalla habibi, gyerünk drágaságaim, noszogat néha arabul. E nélkül is értik, mindenki pontosan tudja a koreográfiát. A palesztin arcokon nem látni indulatot, legfeljebb aggodalmat. Mi van, ha valamiért visszafordítanak? Mi van, ha nem tudok átmenni, időben beérni a munkahelyemre és emiatt kirúg az izraeli tulaj?
A palesztinok kevesebben járnak át dolgozni. Nem kellenek. Ezelőtt, az 1993-2000 közötti, viszonylag csendesebb, ma már majdhogynem a "boldog békeidők" nosztalgiájával emlegetett években a megszállt területeken a palesztinok gyakorlatilag Izraelből éltek meg (nem is rosszul). Átjártak dolgozni az építőiparba, mezőgazdaságba, gyárakba, odaát adták el a gyümölcsöt, zöldséget, olivaolajat-olajbogyót. Aztán Jasszer Arafat 2000-ben az elképedt izraeliekre csapta a tárgyalóterem ajtaját, megtorpant az oslói békefolyamat, kezdődött a második intifáda, az öngyilkos bombázók, az izraeli ellencsapások sorozata. Ez csak szenvedést, halottakat, pusztulást, nyomort, reményvesztettséget hozott a palesztinoknak.
Izrael védekezik, kényszerből megjelenítve a XXI. század haditechnikáját, a gépek háborúját. Elindul a robotok, szenzorok raja az övbombázók, a gázai sufnikban vízvezetékcsövekből kókányolt Kasszám-rakéták, a kalasnyikovos-feketeálarcos-zöld iszlámkendős desperadok ellen. Szinte láthatatlan-hallhatatlan, parányi robotrepülőgépek jelennek meg, köröznek a legveszélyesebb területek fölött, leggyakrabban a Gázai övezetben. Infrakamerák, CCTV-kamerák, szenzorok keresik a terroristákat, hallgatják mobiltelefonjaikat. Komputerrendszerek vezérelte, halálos pontossággal a célba repülő különleges rakéták semmisítik meg, mintegy emelik ki a gépkocsisorból a szélsőséges Hamasz-, Dzsihád-vezetők autójait.
Odaát az izraeli gyárakban, földeken a palesztinok helyét az új vendégmunkások, thaiföldiek, románok, lengyelek veszik át. Az Ayalon, az észak- déli új szuper-autópálya már úgy épül, hogy határnak tekinti a megszállt területeket elválasztó sávot, keletre, a jövendőbeli palesztin állam felé szinte nincs leágazás, nincs út.
Izrael a maga módján készül az egyetlen lehetséges jövőre, a két állam, Izrael és a palesztinok egymás mellett élésére. Ha nem megy együtt, megy majd külön. Ha másként nem, fallal, útakadályokkal. Saron, saját szélsőségeseivel is szembekerülve, eldönti, hogy 2005-ben gyakorlatilag felszámolja az izraeli jelenlétet a Gázai övezetben anélkül, hogy bármilyen ellenszolgáltatást kérne a palesztinoktól. Épül a palesztin területeket Izraeltől elválasztó, még foghíjas fal, de oly módon (széles talpakon áll), hogy gyorsan mozgatni, arrébb helyezni lehessen. Akár a végleges helyére, amivel bizonnyal több területet adnak majd vissza a jövendőbeli palesztin államnak. Megszüntetik Ciszjordánia párducfoltjait, az izraeli településeket, összefüggő, élhető földdarabot adnak át Mahmud Abbaszéknak: tessék, rendezzétek be az életeteket - de nélkülünk, a pénzünk, a piacaink nélkül.
Közben a kalandijai átkelőhelyen újabb katonalányok nézik át a csomagokat, táskákat, az embereknek ki kell üríteniük a zsebüket, majd átmennek a fémjelzőkapun. A gyanúsabbakon a lányok végigfuttatják fütyülős testimotozó-pálcájukat. A nők-gyermekek oldalt, a sávrendszer mellett mehetnek. Őket is ellenőrzik, de megfigyelésem szerint nem olyan szigorúan. A terebélyesebbek testükön hosszú fekete szoknyaruhát-fejkendőt viselnek, sok minden elfér alatta. Mondják, néhány esetben kövérséget színlelve a ruha alá rejtettek el több kiló robbanóanyagot vagy övbombát.
Ramallahban azt is hallottam, a határátkelő kontrollja nemcsak a bombák, terroristák kiszűrésére szolgál, inkább annak demonstrálására, hogy érezzék, megszállt területen élnek, s az történik, amit az ellenőrző pont katonái által jelképezett rendszer akar.
Imhol jön egy legalább hatvanöt éves palesztin férfi. Lassan, tekintélyt parancsolóan mozog, látni, otthon, a nagy családban a szava törvény. Mit érezhet a sorban állás alatt ez a parancsoláshoz szokott, népétől, törzsétől, asszonyaitól feltétlen engedelmességet követelő-kapó ember? Mi járhat a fejében, amikor az unokájakorú izraeli fruska-katonalány dirigál neki, utasítja, ide-oda küldözgeti?
Keszekusza terepen mozgok. Az átkelőhely-ellenőrző pont egyik oldala kisebb emelkedésfélének, inkább dombrendszernek támaszkodik. Az okkersárga, keményre szikkadt talajdomborulatokat mély repedések szabdalják, amelyeket szögesdróttekercsek zárnak le, töltenek be, hogy senki ne szökhessen át. Fenn a tetőn betongyűrűkből formált tüzelőállás őrködik. Az ott szolgálatban lévő katona ellát egészen Ramallahig. A vakítóan kék égen apró fekete pont, egy katonai helikopter araszol. Messzebbre a táj bibliaivá szelídül, ezeréves olajfák, a lejtőkön felfelé szaladó szőlőtőkesorok, magasban kalimpáló eukaliptuszok, göndörzöld narancsligetek váltakoznak.
Lent az ellenőrző pont körül keleti bazárhangulat uralkodik. Egy koldusasszony kis gyerekkel alamizsnáért rimánkodik. Szemben vele egy fiatalember kéttucatnyi olcsó kínai inget árul. Az átkelőhely mindkét, jeruzsálemi, illetőleg ramallahi oldalán sárga taxik, kisteherautók, mikrobuszok, személyautók kusza kavalkádja kavarog. A vezetők kiáltoznak, kuncsaftokat toboroznak. Valóságos átkelőhely-iparág alakult ki, amelynek művelői, a taxisok, mozgóárusok, palifogók, zsebtolvajok, koldusok különös szövetséget alkotnak. Ha valaki felbukkan, legyen az egy pénzesebbnek látszó külföldi, rámennek, mint a hangyák.
Lejjebb narancsot mérnek, itt sokkal olcsóbb, mint odaát Izraelben. Hogyne lenne. Itt a megszállt területeken, Judeában és Szamáriában (ahogy Izraelben mondják, vagy egyszerűen csak a semlegesebben hangzó "területekről" beszélnek) jóindulattal is csak a tizedét keresik az emberek, mint odaát a gazdag Izraelben. Ott nyugat-európai színvonalon él a nagy többség, évi több mint húszezer dolláros egy főre jutó jövedelemből, itt, a palesztinoknál a leggazdagabb részeken sem sikerül elérni az évenkénti és fejenkénti kétezer dollárt.
Gázában még rosszabb a helyzet, ott kétszer akkora a szegénység, mint itt, a "területeken". Véletlen, hogy a Hamasz, az Iszlám Dzsihád híveinek a száma ott a legnagyobb, ahol a legtöbb a nincstelen? Véletlen, hogy a Gázai övezet, ez a nagy-budapestnyi terület, amelyre több mint másfél millió palesztin zsúfolódott össze megélhetési lehetőségek nélkül, a Hamasz és az Iszlám Dzsihád legfőbb bázisa?
És Ramallah a maga a körülményekhez képest jobban élő köztisztviselői középosztályával? Itt, a palesztinok lakta területek de facto fővárosában szinte mindenki valamilyen hivatalban, segélyszervezetben, képviseleten dolgozik főnökként, hivatalnokként, sofőrként, titkárnőként. A város, nyugati részén lévő luxusvillanegyedével, konszolidált, ünnepnapdélutánonként kellemes családi kiülésre-ejtőzésre csábító szőlőlugasaival a "világi" palesztin állam kikristályosodási pontjává válhat. Ramallahba izraeli előválasztóval (972) lehet telefonálni, a kitűnő minőségű ivóvizet, éppúgy, mint az áramot, Izraeltől vásárolják.
Nagyrészt európai módon öltözött embereket látni, sok a nyakkendős-öltönyös, kevés a mecset, kevés a bebugyolált aszszony, a fekete-fehér, vagy vörös-fehér, madárlábmintás-kendős férfi. Sötétített ablakú, drága luxusterepjárók várakoznak az emeletes, új villák között.
Vajon kiknek futja ilyesmire? A köznép szerint mindenekelőtt az Arafat-nómenklatúrának, a segélyeket zsebre vágó, korrupt vezetőknek. A megválasztott elnök, Abbasz üdítő kivétel: úgy tartják, neki nincs köze közpénzek eltűnéséhez. Az egyik ramallahi taxis azonban nem jósol hosszú életet Szuhának, az Arafat-özvegynek. Férje túl sok pénzt sinkófált el (legalább egymilliárd dollárról szól a fáma) a palesztinoktól ahhoz, hogy a Párizsban állandóan tíz testőrrel közlekedő "nemzet özvegyét" egy desperado alkalomadtán le ne durrantsa.
A különbségek kiáltóak. Még az elnökjelölt-kiválasztás is vagyoni-osztályszempontok szerint folyt le. A hét elnökjelöltnek fejenként háromezer dolláros bánatpénzt kellett leszurkolnia. (Háromezer dollár errefelé nagy pénz. Csak a nyertes, Abbasz kapta vissza.) Továbbá ingatlannal, állandó bejelentett lakással kellett rendelkeznie. Ahogy hallom, a jelöltek mindegyike saját zsebből finanszírozta a költségeket, a puccos terepjárókat, a testőröket-titkárokat, a sleppet fuvarozó szép kocsikat. Azt is beszélik, Mahmud Abbasznak választási kampányához az izraeli titkosszolgálat a Shin Bet biztosította a különleges, páncélozott terepjárót, nehogy a Hamasz néhány forrófejű aktivistája kísértésbe essen és rálőjön.
Hogy errefelé nem a fundamentalisták élnek többségben, azt a szállodám, a parányi al-Hajal körüli foghíjtelkekre behajigált üres sörösdobozok, italosüvegek elképesztő mennyisége is tanúsítja. Bezzeg Dzseninben, Nabluszban, a palesztin "mélyvidéken", ott nem ilyen lazák az erkölcsök - és nincs annyi olasz, amerikai, francia nevű-stílusú kisvendéglő. Onnan jön, no meg Gáza nyomornegyedeiből, a menekülttáborokból a mindenre elszánt, elkeseredett, elszegényedett, reményvesztett, jövőkép nélküli fiatalok tömege, a terrorista-utánpótlás. Igaz, Ramallahban van a hátborzongató nevet (Oszama Pizzériája) viselő kisvendéglő is. Azt beszélik, nem bin Ladenről nevezték el.
Leintem az öreg, nyikorgó mikrobuszt. Jeruzsálem? - kérdem. A palesztin sofőr bólint. Két sékel a határig a viteldíj, mutatja. Bekászálódok két pár, alul a lábuknál összekötözött vergődő tyúk, egy tévé és egy komplett műanyag vécékészlet közé, amelyet két karattyoló vénasszony súlyosbít. Végállomás, Kalandija, az ellenőrző pont. Ismét felkapom a bőröndöt, a nyomakodó-lökdösődő tömegben battyogok-sodródok az ellenőrzőpont, a jól ismert bokszok-folyosók felé. Izraelbe akarok menni. Itt Ramallahban fagyos az idő. Holnapra havat ígérnek.
Ramallah-Jeruzsálem, 2005. január
