Az új trendek új intézményeket, új megoldásokat, új ötleteket követelnek.

Különösen szerencsés évet zárt tavaly a világgazdaság. Az emelkedésük miatt inflációs kockázatokat rejtő, de reálértékben elviselhető olajárak, a nemzetközi pénzügyi rendszer szakítószilárdságát próbára tevő, de eleddig fokozatosan gyengülő, s a drága fekete arany hatását azért ellensúlyozó dollár, valamint a háborúk és katasztrófák ellenére a növekedés hosszú idő után szinte vágtató ütemet vett fel. Kína csaknem tíz, az Európai Unió új tagjai öt, az Egyesült Államok több mint négy, Japán pedig éppen négy százalékkal bővült. Az eurózóna azonban csak az előző esztendőkhöz képest teljesített jól, ám alig kétszázalékos ütemére így sem lehet büszke. Az idén mindenütt lassulás várható. Természetes fejleményként könyvelhetnénk el, hogy a rohanó gazdaságok kicsit kifújják magukat. De nem erről van szó. A fellendülés alapjai nem eléggé szilárdak, bármikor összeomolhatnak az új kockázatok terhe alatt.

Ezért foglalkoztak annyira behatóan a hét elején a tízek csoportjának jegybankelnökei Bázelben a két D-vel, a dollár és a deficit problémájával. A világgazdaság növekedését tavaly is a világ legnagyobb gazdasága, az USA serkentette, ám ennek ára az volt, hogy hatalmas hiány keletkezett az amerikai büdzsében és folyó fizetési mérlegben, s ennek nyomán ereszkedik lefelé a dollár. A washingtoni kormányzat adó- és kamatcsökkentésekkel sietett a fogyasztók, s így a gazdaság segítségére az ezredfordulót követően, amikor a technológiai cégek papírjainak árfolyamai meredeken zuhantak a tőzsdén, s amikor a terrorakciók megbénítani látszottak az életet.

Az Egyesült Államokat nem zavarja különösképpen a dollár gyengülése, de Európát annál jobban, hiszen az euró erősödése fékezheti a gazdaságok fejlődését. A régi elvekre támaszkodó recept szerint a teendő a következő: az USA csökkentse a deficitet, fogyasszon kevesebbet, billentse helyre kereskedelmi mérlegét, Európa pedig álljon az Egyesült Államok helyére, élénkítse keresletét, s Japánnal együtt pörgesse fel a világgazdaság motorját. Szép elképzelés, de megvalósulására aligha van remény.

Részben azért, mert a világ kinőtte az USA, Japán, Európa kínálta keretet. A három központra épült nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi intézmények is kifáradtak. Mindenképpen elavult a hét legfejlettebb ipari állam csoportja, amelyben az eurózónát három ország képviseli, miközben például Kína nem jut szóhoz. De azért sincs sok esély a recept szerinti kibontakozásra, mert új trendek jelentek meg, amelyek felváltják a második világháború után kialakult gazdasági rendet. Az olyan kis nyitott gazdaságok, mint amilyen a magyar is, legfeljebb alkalmazkodhatnak, ha már érdemben befolyásolni az eseményeket nem tudják.

A változások egyelőre főként az Egyesült Államokat érintik, de rajta keresztül a világgazdaságot is. A felszínre törő, megmutatkozni akaró folyamatok nem 2005-öt befolyásolják, hanem a következő tíz évet, s nem becsülhető meg, hogy ebben az időszakban miképpen fejtik ki a hatásukat.

Vegyük sorra a vészjósló trendeket.

Az amerikai gazdaság a továbbiakban nem számíthat arra, hogy a háztartások fogyasztása szakadatlanul bővül. Az eladósodás mértéke elérte a tízbillió dollárt, az elkölthető jövedelmek 115 százalékát. Hatvan évvel ezelőtt ez az arány még csak húsz százalék volt. A fogyasztásnak csökkennie kell, ezt pedig a világ más térségei is megérzik majd.

A nyolcvanas években még két számjegyű infláció legyőzése alacsony kamatokat, élénkebb fogyasztást eredményezett. Ám miután a fogyasztói árak emelkedése évente egy és három százalék közé esett, s tartósan ebben a sávban marad, nincs már hova leengedni a lakás- vagy autóhitelek kamatait. Vagyis a fogyasztás ezt is megsínyli. Európában is alacsony az infláció, de viszonylag magas a munkanélküliség, s ez megfontolásra készteti a polgárokat, akik jobb időkben sem költekeznek nyakló nélkül, mint az óceán túlpartján.

A jóléti állam - s ez már valóban nem csupán amerikai, hanem igazi európai kihívás is - egyre költségesebb. Az ötvenes évek közepén az amerikai szövetségi költségvetésben hetven százalékot tett ki a fegyverkezés és húsz százalékot a szociális gondoskodás, addig mára ez az arány teljesen megfordult. De 2010-től tömegesen vonul vissza a világháború után született népes nemzedék, miközben a terrorizmus elleni háborúkat is finanszírozni kell. Magasabb adókkal, nagyobb deficittel, vagy más programok megkurtításával, a nyugellátási rendszer reformjával - magánszámlákkal, kisebb állami juttatással. Ez sem ösztönzi, inkább visszafogja a gazdasági növekedést. Európa, amely bőkezűbb jóléti rendszert hozott létre, mint az USA, s gazdasági növekedése is jócskán elmarad az Egyesült Államoké mögött, csak kacérkodik a reformokkal. Amerikával szemben az élhetőbb, kényelmesebb, biztonságosabb életre hivatkozik, s hivatkozhat még egy ideig, de belátható időn belül azzal a súlyos kérdéssel találja szemben magát, hogyan is állítsa meg az életszínvonal romlását.

S végül, a nemzetközi kereskedelem. A hidegháború lezárultáig a világ három nagy térsége, az USA, Japán és Nyugat-Európa politikai szövetséget is képezett. A kapcsolatrendszer azonban meggyengült, miközben a világkereskedelembe aktívan bekapcsolódott Kína, India, Oroszország és egész Kelet-Európa. A globális munkaerőpiac 1,5 milliárdról hárommilliárd főre emelkedett. A telekommunikációs forradalom következtében munkahelyek tömege vándorol a fejlett régiókból az alacsonyabb bérszínvonalú, de magas oktatási színvonalú országokba. Ilyen körülmények között sokkal nehezebb kereskedelmi megállapodásokat kötni, a verseny még erőteljesebb, többféle érdek csap össze.

Ha pénzügyi egyensúlytalansága miatt az Egyesült Államok mérsékli behozatalát, ha Japán és Európa nem képes többet importálni, ha Kína és India továbbra is ontja magából az exportra szánt árukat, a következmény munkanélküliség, protekcionizmus lehet. De nem szükségképpen. Hiszen Indiában, Kínában, Latin-Amerikában, s talán Afrikában száz- és százmilliók válhatnak fogyasztókká a világkereskedelem bővülése, a sokat átkozott globalizáció folytán. A megoldás nem az amerikai-európai-japán háromszögben, hanem azon kívül keresendő új, vagy megújított nemzetközi intézmények, elképzelések, ideák keretében. Talán ebből a megfontolásból vetette papírra gondolatait Tony Blair, aki a The Economistban a szegénység felszámolását jelölte meg a világ legfontosabb feladataként. Ha van vízió, akkor még politika is kell, ha van politika, szükség lesz tettrekészségre is. A felismerés nyomán a két D nem drámai, hanem derűlátásra is okot adó fordulatot érlelhet a világgazdaság számára.

Reménytelenül vagy globalizáltan?

A piacok nem ismernek határokat, de az államok igen. S miközben államok mozdítják elő a határon átnyúló kereskedelmet, alkalmasint államok akadályozzák a tőke, a munka és az áruk szabad áramlását. Az első világháború előtt nemzetközi intézmények nélkül szerveződött a nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi rendszer. A két háború közötti zűrzavart követően, 1945 után viszont intézmények jöttek létre.

A nemzetközi kereskedelem 1950 után huszonnégyszeresére nőtt napjainkig, az egy főre jutó nemzeti jövedelem megháromszorozódott. A Világbank adatai szerint másfél milliárdról egymilliárdra csökkent azoknak a száma, akik kevesebb mint napi egy dollárból élnek. A Föld népességének 38 százalékát befogadó Kínában és Indiában különösen szembetűnő a változás. Mintegy harminc fejlődő ország, hárommilliárd fős lakossággal, a gazdasági növekedés önmagát erősítő folyamatát bontakoztatta ki, további hetven, 1,5 milliárdnyi emberrel, szintén növelni tudta a jövedelmeket. De ötven, főleg afrikai ország mintegy 750 milliós népessége reménytelen helyzetben van. Csak példaként: 2002-ben csupán Szingapúrban kétszer annyi tőkét fektettek be, mint Fekete-Afrikában - kivéve persze Dél-Afrikát.

Bár az adatok arra utalnak, hogy Afrika kivételével csökkennek a háztartások jövedelmi különbségei, az évszázadok során egyre nagyobb egyenlőtlenségek keletkeztek gazdagok és szegények között. Angus Maddison történész számításai szerint 1820-ban az akkori legfejlettebb ország ötször volt gazdagabb a legszegényebbnél, 1913-ban tizenháromszor, 1951-ben harmincháromszor, ma pedig száznegyvenszer.