Valaha volt egy gazdasági bűncselekmény: a hitelrontás. Ezt kizárólag konkurensek rovására követték el, az elkövető saját cégének javára. Járai úrnak mintha nem lenne "saját cége" hazánk törvényes kormánya. Talán csak nem ellenfelének tekinti? Mással nehezen magyarázhatók sorozatos kirohanásai - most már nem csak gazdasági fórumokon.

Sérti-e a jegybank függetlenségét, hogy növelték a monetáris tanács létszámát és abban a kormány által jelöltek arányát - anélkül, hogy ezek többségbe kerültek volna. Nem feltétlenül. Ez azoknak a személyeknek a szakmai felkészültségétől és pártpolitikai elkötelezetlenségétől függ, akik a kormány javaslatára kerülnek oda. Nem sértené a jegybank függetlenségét, ha a tanács tagjainak zöme nem azért állna ki a forint gyengítése vagy erősítése mellett, mert akár a miniszterelnök, akár az ellenzék vezére sokallta vagy kevesellte valutánk nemzetközi értékét. Ebben az esetben nem kellene a jegybank önállóságáért aggódni. Különben is, mit értünk erős vagy gyenge forint alatt? Vegyük tudomásul, a forintnak az euróval szemben rögzített középárfolyama 282 körül van, minden, ennél alacsonyabb szám (egészen 240-ig, a sáv széléig) erős forintot jelent. Csak van erős, erősebb, még erősebb stb. Nyilvánvaló, hogy az exportőrök és az őket támogató kormányzati tényezők nem gyenge forintot akarnak, csak nem ilyen erőset.

A jegybanki függetlenség már akkor is korlátozott, ha vezetőjét vagy vezetőit politikai szimpátiák és antipátiák befolyásolják. Ennek racionális oka, hogy a jegybank elnökét egy lépés választja el csupán a választott politikusoktól, akik őt kiválasztják, illetve kinevezik. Ritkán jelölnek örömmel olyan pénzpolitikai döntéshozót, akiről feltételezhető, hogy a monetáris politikában élesen szembeszegülne kiválasztóival, meg az utóbbiakat hatalomra juttató közvéleménnyel és a médiával.

A jegybank és a kormány konfliktusa általában a kamatláb körül élesedik ki, mert az "olcsó pénz" a deficites államnak (igen) rövid távon politikailag kényelmes. Az MNB vezetőinek természetes és helyeselhető reakciója, hogy a kormányt a pénzpiaci hitelek megdrágításával a költségvetési egyensúlyhiány csökkentésére szorítsák. A jegybank politikai önállóságát az bizonyítaná, ha a kamatlábat - amely a hitelkereslet és -kínálat kiegyensúlyozásának piaci eszköze s a devizaárfolyam alakulásának kiemelkedően fontos tényezője - nem tartaná a szükségesnél sem magasabban, sem alacsonyabban, s a megváltozott feltételekre gyorsan reagálna.

Persze egy adott helyzetet különbözőképpen lehet megítélni. Furcsa azonban, ha egy jegybank vezetése sorozatosan és következetesen szembemegy a tekintélyes belföldi és külföldi szakértők véleményével. Miközben együtt halad a vezető ellenzéki politikus törekvéseivel, az "erős forint" jelszavával (miközben a nálunk sokkal kevésbé nyitott európai monetáris unió is csapásnak érzi az euró magas árfolyamát). A független jegybanknak a pártpolitikai befolyásoltság ilyesféle látszatát is el kellene kerülnie. A látszatot erősíti, hogy miközben az MNB, egyébként indokoltan, drasztikusabb takarékosságot és egyensúlyjavítást követel a költségvetésben, s az ellenzék vezére e drasztikus intézkedések eljövetelével riogatja a közvéleményt, pártja újabb és újabb állami kiadásokat követel. (Ráadásul kormánypártként 2001 végén, 2002 elején bele is vágtak a nagy állami költekezésbe, de akkor ugyanez a jegybankelnök néma maradt).

Nem kevéssé meglepő, hogy a jegybankelnök a kormánnyal folytatott vitájának nagy nyilvánosságot ad, még kedvező gazdasági változásokkal kapcsolatban is aggályait hangsúlyozza, és a "szóbeli beavatkozás" olyan formáit választja, amelyek nem vonzzák, hanem inkább taszítják a befektetőket. Illetve taszítanák, de azok mindeddig igen kevéssé ijedtek meg ezektől a megnyilvánulásoktól.

Ha mindez csak látszat volna, akkor ezt a látszatot ideje lenne megszüntetni, különben a jegybank a piactól is függetlenné válik.

A jegybankelnök és a monetáris vezető testület mandátuma sok országban nem esik egybe a parlamenti ciklussal. Az Európai Gazdasági és Monetáris Unióban sem. Ez lényegesen megnehezíti az elfogult vezetők életét. Már Goldoni 1745-ben bemutatott darabjában is nehéz volt két úr szolgájának lenni. Alkati kérdés, hogy valaki inkább önmagához, szakmai meggyőződéséhez marad hű, vagy ellenzékbe szorult kiválasztóihoz, esetleg átpártol az újonnan kormányra kerültekhez. Ezeket az eshetőségeket egyensúlyozhatja ki valamelyest az, hogy a monetáris tanács tagjainak mandátuma a választási ciklustól teljesen függetlenül jár le, s így alkalom nyílik a korábbi gazdaságpolitikai felfogástól eltérők arányának növelésére.

Miből lehet politikai elfogultságra következtetni? Abból, ha szakértelemmel bíró bel- és külföldi elemzők rendszeresen korábban tartanak lehetségesnek kamatcsökkentést, mint az egyébként kitűnő szakértőkben gazdag MNB. Abból, ha a magyar exportipar fellép a túlértékelt forint ellen, amely egyébként a hazai agrárexportot, a fejlett technológiájú kis- és középvállalatokat is sújtja.

A "drága pénz" erőltetése, a jegybanki alapkamatláb mérséklésének rendszeres halogatása a jegybankelnök által - helyesen - kifogásolt magas államháztartási deficit egyik, ha nem is döntő oka. Immáron közel három éve, hogy a monetáris és a fiskális politika eltávolodott egymástól. Ez a helyzet hosszú távon nem tartható fenn. A jegybankelnök makacs kitartása a drága forint mellett árt a gazdaságnak, fékezi a fejlődést, az export-import mérleg romlása pedig hosszú távon növeli a költségvetési hiányt, az pedig az inflációt. Ezzel a jegybank a 22-es csapdájába került.

A szerzők közgazdászok