A Fehér Ház beismerte, hogy a legnagyobb csendben már decemberben felhagytak az iraki tömegpusztító fegyverek utáni kutatással. Gyakorlatilag semmit sem találtak, bár egyes konzervatív kommentátorok még mindig azt állítják, hogy valaminek lennie kellett, legfeljebb Szaddám Huszein az utolsó pillanatban eltüntette a nyomokat. Bush elnök egy tévéinterjúban a történtek ellenére indokoltnak minősítette az Irak elleni hadjáratot, mondván a világ most biztonságosabb. A magyarázatok azonban nem feledtetik a tényt, miszerint a hírszerzés régi adatokból kiindulva téves következtetéseket vont le Bagdad képességeiről, és - politikai nyomásnak engedve vagy sem - félretájékoztatta az elnököt.

A CIA mellett még tizennégy különböző ügynökségből álló amerikai hírszerzés problémája mélyebb annál, mint egyetlen tévedés. A hidegháború évtizedeiben a szovjet atomrakéták jelentették az Egyesült Államok biztonságára a legnagyobb fenyegetést. Ezek nyomon követésére a műholdas megfigyelés volt a legjobb eszköz. Emellett a hírszerzés nagy számban képzett ki oroszul tudó kémeket, de sokkal kevesebb figyelem jutott a "harmadik világ" országaira. A Szovjetunió szétesésekor az amerikai titkosszolgálatok lassan váltottak lépést, ráadásul azzal is meg kellett küzdeniük, hogy a politikusok azt hitték, szerepük csökkenni fog, ezért csökkentették költségvetésüket. Szakmai értelemben azt a hibát is elkövették, hogy túlságosan bíztak a műszaki felderítésben: a telefonlehallgatásra és a műholdas megfigyelésre koncentráltak.

A kilencvenes évek végén, az afrikai amerikai nagykövetségek elleni merényletek kapcsán felfigyeltek az al-Kaida tevékenységére, ám Afganisztánban nem voltak ügynökeik, és Pakisztán sem működött együtt Washingtonnal. Ezért pilóta nélküli repülőgépekre szerelt rakétákkal próbálták meg kiiktatni Oszama bin Ladent, de ez nem sikerült. A szomáliai humanitárius akció kudarca után Clinton elnök nem kockáztatott meg egy katonai vagy kommandósakciót, hanem átadta a dossziékat utódjának. A Bush-féle Fehér Ház azonban eleve elvetett mindent, amit az előző elnök fontosnak tartott, és csak 2001 augusztusában kezdett el komolyan foglalkozni a terrorizmus veszélyével.

A hetekkel később bekövetkezett terrortámadások nyomán kiderült, hogy a CIA-nak nincsenek a pastu vagy arab nyelvjárásokban otthonos, a célországokban feltűnés nélkül bevethető ügynökei. Az iraki háború előkészítése során pedig nemcsak a tömegpusztító fegyverekről voltak téves adataik, de nem tudták felmérni a társadalom állapotát, és lebecsülték Szaddám Huszein rendszerének titkosszolgálatait. Ennek most isszák a levét, mert a szervezett ellenállás mögött nyilvánvalóan a korábbi struktúrák állnak.

Az amerikai titkosszolgálatok most lázasan igyekeznek másolni a palesztin szervezetekbe beépült izraeli kollégáik módszereit. Ezt azonban nehezíti, hogy a mohamedán országokban nagyon nehéz együttműködésre hajlandó helyi kapcsolatokat kiépíteni. A CIA régebbi és új vezetői egyetértenek abban, hogy hosszú évekbe, akár egy évtizedbe is beletelhet, amíg sikerül jól használható hírszerzői hálózatot létesíteni azokban az országokban, ahonnan a következő korszak fő fenyegetései várhatók.