A szakirodalom (amely ismer kulturális, egészség-, szex-, drog- és szerencsejáték-turizmust) "katasztrófaturizmusnak" nevezi mindazt, ami "az emberi kíváncsiságon, az ismeretlen megtekintésén és a veszéllyel való dacoláson alapul". Van olyan szakvélemény, amely szerint mások tragédiáinak a megtekintése, lefényképezése "az idegenforgalmi szektor talán legfejlődőképesebb ágazata". Olyannyira, hogy szerte a világon egész utazási irodák szakosodtak erre az "ágazatra". Ettől azonban merőben eltér az a turistafajta, amelyik nem a tragédiáért, hanem annak ellenére nyaral a természet vagy diktatúra által leginkább sújtott területeken.

Blikk-címlap: nyugati jóléti turisták fekszenek a napernyő alatt Phuket szigetén, miközben mögöttük önkéntesek kutatnak holttestek után egy romhalmazban. Más fotókon sörhasú férfiak iszogatnak vagy hevernek csoportosan az újra fotogén Patong beachen, mialatt mások eltakarítják és fertőtlenítik a napok romjait.

A szökőár csak részben érintette meg a már jóval korábban lefoglalt charterjegyek birtokosait. A nyomor és a járványveszély ellenére (vagy miatt) sokan úgy döntöttek, maradnak, vagy csak azért is leutaznak a térségbe - érthető módon nem akarván veszni hagyni a pénzüket. A Turisztikai Világszervezet is arra kért mindenkit, odautazással fejezze ki szolidaritását a helyiekkel. Ám közvetlenül a tragédia után a legsúlyosabban érintett zónákba utazni (vagy ott maradni, mintha mi sem történt volna), és digitális kamerával "venni az adást", legalábbis érdekes magatartás.

Az internetes topicokban is felbukkan a leutazás legtipikusabb ideológiája: az, hogy ezzel segítjük az ottani, turizmusfüggő gazdaságokat, a helyreállítást: "A helyieknek most arra van szukseguk, hogy megeljenek valamibol es ez a turizmus. tehat gyertek es hasznaljatok a csonakjaikat, bereljetek kajakot, jarjatok a kis ettermekbe es fekudjetek be massziroztatni, stb. ennek orulnenek a legjobban, kulonben ehenhalnak" - így az egyik, enyhén kolonialista nyelvezetű hozzászólás. A nyugati közönyös katasztrófaturizmus azonban csak úgy tud érvényesülni, hogy találkozik az érintett délkelet-ázsiai országok valós turisztikai igényeivel.

A turizmustól drámai módon függő Thaiföld és Srí Lanka vezetői nem győzik hangsúlyozni, mennyire remélik, hogy a nyaralni vágyók nem hagyják ott őket. Phuket honlapja pedig bővelkedik az ilyen kitételekben: "A cunami hatása nagyon behatárolt volt. (...) Még van lehetőség élvezni a jól megérdemelt pihenést a napon, a fantasztikus ételeket, a barátságos kiszolgálást. Ha eljön és hozzájárul a helyi gazdasághoz, hasznosan és konstruktívan cselekszik." Mindez igaz. Ám a tömegturista természetesen nyaralási céllal, nem pedig "önzetlen" gazdaságfejlesztési okokból megy a térségbe.

"Holiday in Cambodia" - ezzel a számmal gúnyolódott a Dead Kennedys punkzenekar azokon, akik anno a rémséges Pol Pot országába mentek nyaralni. Bár nyilván túlzás egyenlőségjelet tenni turizmus és terrorizmus közé, az biztos, hogy az előbbi sokszor önkéntelenül is gazdasági támogatást nyújt az utóbbinak. A délkelet-ázsiai események arra is rávilágítottak, hogy sok turistát teljesen hidegen hagy, milyen politikai vagy emberi jogi állapotú országban tölti szabadságát.

Az Amnesty International standardjához képest Thaiföld nem számít a legrosszabb helynek, bár sok a hatósági önkény (például burmai menekültekkel szemben), és a biztonsági erők igen brutálisak. Indonéziában rendszeresek a kivégzések, a kínzások, a szumátrai Aceh tartományban egy le nem zárt polgárháború aknáit sodorta a szökőár, ráadásul a minap újra fellángoltak a harcok. Néhány évvel ezelőtt civil szervezetek Indonézia turisztikai bojkottjára szólítottak fel a folyamatos jogsértések, főként a kínai kisebbséggel szembeni bánásmód miatt. Srí Lankán hivatalosan tűzszünet van érvényben a kormány és a tamil lázadók között, de itt is van rendőrségi kínzás, és sok az "eltűnt".

A Maldív-szigeteken nem engedélyezettek a politikai pártok, a kormányzat kritikusait könnyen börtönbe vetik. A száműzetésben működő ellenzéki Demokrata Párt is az ország turisztikai bojkottjára kérte a külföldieket, hogy ezzel is csapás érje a diktatúra gazdaságát. Mianmarban (a korábbi Burmában) katonai kormányzat uralkodik, és bár eleinte sokan feltételezték, hogy a junta elhallgatja az áldozatok valódi számát, mostanra úgy tűnik, nem állítottak valótlant az 59 halottal. Ezzel együtt Mianmarban nincs demokrácia, sok a politikai fogoly, a katonai hírszerzéstől pedig nem áll távol a kínzás alkalmazása. Az ismert Nobel-békedíjas ellenzéki politikus, Aung San Suu Kyi is bojkottra kéri a turistákat.

Az olyan szervezetek, mint a brit Tourism Concern vagy a német evangélikus TourismWatch honlap folyamatosan figyelik a legnépszerűbb turistahelyek politikai-szociális viszonyait, és távolmaradásra kérik azokat, akiknek nem mindegy, hol töltik szabadságukat. A Respect nevű osztrák szervezet a Freedom House jelentései alapján összeállította, melyek azok az idegenforgalmilag népszerű országok, ahová emberi jogi szempontból, illetve szolidaritásból nem ajánlják az utazást. Eszerint Mianmar, Kuba, Szíria, Szaúd-Arábia, Laosz, Vietnam, Kína, Egyiptom, Tunézia, a Maldív-szigetek és Kambodzsa "nem szabad", Marokkó, Szingapúr, Kenya, Törökország és Indonézia pedig "részben szabad" besorolást kapott.

Délkelet-Ázsiában az élet lassan viszszatér régi medrébe. A szállodák, panziók kinyitnak, a halottak és a romok eltakarítása közben az idegenforgalom (szinte) zavartalanul üzemel. "Az élet megy tovább, ez csak egyszeri esemény volt" - magyarázta egy phuketi strandoló a Frankfurter Allgemeine Zeitung riporterének, név nélkül. A turista ugyanis az FAZ szerint "nem akarta viszontlátni a nevét a lapban".

Nyaralók a phuketi strandon. Mintha mi sem történt volna...