A cunami gyilkos örvényében
Másnap, tizenöt órás repülőút után, már a helyszínen hitetlenkedve bámulom az Indiai-óceánt a trópusi szigetország fővárosában, Colombóban. Még itt sem érzem, hogy bármi rossz történhetett a Nagy Szigeten (ezt jelenti szingalézül Srí Lanka). Talán azért, mert a cunami "karjai", amelyek kelet felől átölelték a könnycsepp alakú szigetet, szinte csak a fővárost kímélték meg. A látványt nem sokáig élvezhetem, pedig jó volna így maradni, a vizet bámulni, nem hátrafordulni.
Gábort és kollégáját, Fekete Dánielt, valamint a Baptista Szeretetszolgálat munkatársait és a mentőorvosokat lekötik a koordinációs, logisztikai feladatok. Úgyhogy van időm egy kis városnézésre, valamint arra, hogy egy kölcsönkerékpárral körülnézzek a parton. Dél felé indultam, Wellawatta volt az első falu, ahol a romok megállítottak. Éppen egy népszerű part menti bár falát építették újjá a munkások. A környéken szék- és asztalmaradványok láthatók, fél pár cipők, egy felborult játékpóni és szeméttenger. Itt három-négy méteres volt a hullám, magyarázza az egyik felszolgáló, de nem ajánlja, hogy továbbmenjek, mert arra már káosz van. Nem tévedett, hiszen dél felé haladva egyre érezhetőbbé válnak a katasztrófa méretei - pedig Dehiwala sincs messzebb tíz-tizenöt kilométernél a fővárostól. Mt. Laviniát, a következő települést javarészt megmentette a hegy, amelyre épült. De a többieket nem.
Újévkor hajnali hatkor indulunk a kétszázötven kilométeres útra, az egyik legtöbbet szenvedett városba, a déli parti Tangalle-ba. Útközben a szigetország történelméről olvasok: a veddah törzseket kiűző szingalézeket megszálló indoárja harcosokról, a hindu dravida tamilokról, a mohó portugálokról, az őket kiűzni félő hollandokról, majd az egész társaságot megregulázó britekről. Az egyre riasztóbb állapotok azonban visszahúznak a valóságba: házuk romjain magukba roskadva ücsörgő túlélők, felfújódott kutyák, mocsárba borult busz, összegabalyodott sínpárok, harmonikára gyűrődött autók késztetnek kilométerenként megállásra, miközben az erősödő szag gyorsabb továbbhaladásra ösztönöz. A halászbárkákat - merthogy a tragédia előtt a parton javarészt halászok éltek - több száz méterre dobta az áradat, csakúgy, mint az embereket. Érthetetlen, hogyan maradhatott itt bárki is életben: a cunami a hirosimai atomtámadás erejének több mint húszezerszeresével (!) söpörte el az ezerháromszáz kilométernyi part több mint kilencven százalékát (bár a nyugati part déli részén még csak hat-hét méteres hullámok romboltak, ezt a házak épen maradt első emeletei, valamint a falakon húzódó csíkok bizonyítják). Mégis, nemhogy a halászok többsége, de egy vak házaspár, sőt egy műanyag lavórban megtalált csecsemő is túlélte az árt. No meg azok a kőházak, kúriák, amelyeket a brit gyarmatosítók építettek...
A déli part végénél keletre fordulva, Galle város körzetében egyre feltűnőbb, mennyire a természeten múlt a rombolás nagysága. A fennsíkok és hegyek lakói megúszták, de a fák is megvédték sokak életét. Paradoxon: a túlélők a természetnek köszönhetik életüket, egyben szeretteik elvesztését is.
Tangalle-ban több mint négyezren haltak meg, több tízezren lehetnek menekülttáborokban. Egy helyi önkéntes, Hasante azt mondja, járványveszély van - elég a csatornák és latrinák vízszintjére gondolni. Öt tábort járunk be. Mindenütt üveges tekintetű, ruháikat a földön szárító vagy éppen imádkozó emberekkel találkozunk, akik várják, bár látszólag rezignáltan fogadják a vizet és a gyógyszert. Még tart a sokk. Egyik halász a másik után meséli el, hány családtagja veszett oda, hogy a kormány nem segít, hogy nem merik vízre ereszteni a bárkáikat, hogy mindenük odalett - ha volt bármijük is. A szegénység viszonylagossága jut eszembe, miközben visszafelé tartunk a fővárosba - oda-vissza 16 óra az út, kerülő utakkal, dugókkal, továbbá kráternyi kátyúkkal.
Másnap arra térek magamhoz, hogy ismét a galle-i utat járjuk, immár a Baptista Szeretetszolgálat önkénteseivel, hogy gyógyszert vigyünk a Galle-ban állomásozó tíz magyar mentősnek. Útközben egyre több jelét látjuk az "ébredésnek". Kezdenek magukra találni a túlélők, takarítják az utakat, gyűjtik a szemetet, és egyre több vizet osztó vagy ijesztően izgatott mentőkutyáját dirigáló külföldi segélyezővel találkozunk. Jócskán vannak még holttestek a romok között: az elmúlt napokban több ezerrel emelkedett a megtalált áldozatok száma.
A galle-i dzsungelben, a parttól pár kilométerre látom meg a magyar lobogót - a tiszteletbeli konzul nyaralójába érkeztünk. Bent a magyar mentőorvosok, akik az elsők között jöttek segíteni. Ellátnak adatokkal, gyógyszernevekkel és rémisztő betegségek leírásával. Elmesélik, mennyire hálásak a helyiek az ellátásért, a figyelemért, amit gyakran kókusztejjel, süteménnyel hálálnak meg. Az orvosok kimerültnek látszanak, megpihennének, de a sor nem fogy a bejáratnál: az emberek ide járnak a környező menekülttáborokból és a partról is gyógyszerért, oltásért.
Járom Galle-t, s közben hiába győzködöm magam, hogy a Halal Foods felirat teljesen mást jelenthet, mint nálunk, hogy a visszafelé folyó csatornák nem feltétlenül fertőznek, hogy az úszógumiárust nem valami morbid ötlet vitte a partra árulni (hanem nyilván a szükség) - nem használ. Nem lehet nem észrevenni az eltűnt rokonok fotóit sem a falakon, a köztéri gyűjtéseket, a mécseseket az utcákon.
A napok egy hét múltával összefolynak, lassan már csak az újságok dátumából tudom, hogy hányadika van. Járom a várost újra és újra. Colombo óceánparti városrészén azok a bizonyos szagok újfent emlékeztetnek arra, amit amúgy sem könnyű elfelejteni. A plakátokról mosolygó feltűnő szépségek is csak átmenetileg tudják úgy-ahogy elterelni a figyelmet. Tuk-tukkal mennék, a helyi riksákat nevezik így. Úgy előzik a teherautókat és kerülgetik az úton cikázó gyalogosokat, mintha attól félnének, hogy túl nagy oldaltávolság tartásáért elveszik a jogsijukat. Alkudozom a tuk-tuk sofőrrel, aki nem enged, viszont megáldja a magyarokat, amiért segítenek.
Végül egy part menti kávézóban táborozok le, negyven fokban bújom az újságokat, böngészem a halálozási rovatokat, az akciósvíztisztító-reklámokat, melyek összefolynak a gyerekrabló tamil tigrisekről és a menekülttáborokban történt csoportos nemi erőszakról szóló hírekkel. Olvasom, hogy több börtönben fellázadtak és kiszöktek a rabok, többek között két olyan városban, ahol magam is jártam. Szép kis szabadság... Aknaveszélytől sem kell tartani, írják, hiszen csak néhány taposóaknát mosott ki a víz, igaz, nem mindegyikről tudni, pontosan hol van. Úgy látszik, természeti katasztrófa kell ahhoz, hogy megtalálják és megsemmisítsék azokat a nyomorult bombákat. Aztán egy publicisztikára bukkanok, melyben a szerző arról értekezik: Srí Lanka népét elaltatta az a hit, hogy ilyesmi nem fordulhat elő a valóságban, vagy legfeljebb csak másokkal történhet meg...
Srí Lanka, 2005. január
