Richard Armitage - a főnökével, Colin Powell-lel együtt hamarosan távozó külügyminiszter-helyettes - a napokban Szíriában, Jordániában és Törökországban tárgyal. A téma mindenhol Irak, de Ankarában egy kicsit még több. Az Egyesült Államok stratégiai szövetségese nemrégiben kapott zöld jelzést az Európai Uniótól a csatlakozási tárgyalások megkezdésére. Ezzel a törökök és az amerikaiak régi vágya is teljesült.

Törökország sok kvízben lehetne kakukktojás. A NATO egyetlen nem (csak) európai tagjaként már évtizedek óta különleges szerepet töltött be az amerikai katonapolitikai koncepciókban. A Szovjetunió déli határai mentén kulcsfontosságú támaszpontoknak és lehallgatóberendezéseknek adott helyet. Mellesleg az atlanti szövetségben való részvételnek tudható be, hogy Ciprus kapcsán nem robbant ki átfogó háború Görögország és Törökország között. Ezzel sikerült példát teremteni a kulturális, vallási és történelmi ellentétek békés kezelésére, amire mindenütt nagy szükség lenne.

Washington hosszabb ideje sürgeti Törökország felvételét az EU-ba. Egyrészt azért, mert így akarja biztosítani Ankara tartós jóindulatát, amelynek busás számláját most az egyszer nem az amerikai, hanem az európai adófizetők állnák. Másrészt Törökország felvétele komoly nehézségeket okoz az EU-nak, ami amerikai szemmel nézve nem feltétlenül baj. Amerika érdekeit szolgálná az is, ha a hetvenmillió muzulmán polgára dacára hangsúlyozottan világi török állam a teokrácia alternatívájaként vonzó példa lenne más iszlám országok számára. Ehhez az életszínvonalban is eredményeket kell felmutatni, márpedig ezen a téren nem segítenek a sokmilliárdos amerikai katonai segélyek.

A korábban gyakorlatilag felhőtlen amerikai-török kapcsolatokat erősen megviselte, hogy Ankara hosszas huzavona után végül nem járult hozzá egy amerikai hadosztály átengedéséhez. Ezért az utolsó pillanatban át kellett írni a Szaddám Huszein elleni támadás terveit. Az elmaradt északi front végül nem anynyira katonai, mint politikai értelemben hiányzott, de George W. Bush mindenkire megneheztelt, aki nem segített a hadjáratban. A törökök azonban jól kalkuláltak, Washington számára olyannyira kulcspozícióban vannak, hogy még ezt is megengedhették maguknak. A kurdkérdésben elfoglalt álláspontjuk sok tekintetben meghatározza az iraki belső helyzetet, polgárháború esetén pedig alighanem török csapatok, de legalábbis félkatonai alakulatok is bekapcsolódnának.

Törökország emellett nagyon fontos a Kaukázus térségének Oroszországtól való függetlenítése szempontjából is, továbbá gáz- és kőolajvezetékei révén jelentős gazdasági pozíciói is vannak. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a félmilliós török hadsereg az egész világon az egyik legnagyobb, márpedig az amerikaiaknak Irakban nagyon nagy szükségük lenne legalább még néhány tízezer katonára. Armitage-nak tehát jócskán van miről és miért tárgyalnia Ankarában.

Amerikai hadihajó fut be Iskenderun földközi-tengeri török kikötõbe