Akik Bushban számolnak, azoknak a negyedik év múlt el (félidő), akik Oszamában, azoknak három év után egy madridi esztendő (félelemidő) telt el. Akik antantban mérnek, azoknak a centenárium éve (világfelező idő) múlt el. Elmúlt? Legszívesebben azt írnám, hogy csak ellopták, mint az ismét korjelképpé vált Munch-képet (Sikoly) a norvég múzeumból.

De hát évet lopni nem érdemes, elfogy magától. 2004 azonban kifogyott, még mielőtt megtelt volna. Mintha semmi (új) sem történt volna. Volt persze afgán elnökválasztás, EU- és NATO-bővítés, folytatódott és kitört néhány háború, lezajlott néhány borzalmas terrorcselekmény és túszdráma, sok helyen lett kormányváltás, valamint felfedeztek egy tizenkétezer éves kisemberfajtát. De még csak a macskát klónozták.

A mai kisemberfajta úgy érzi, hogy 2004-ben 2003-at is klónozták, afféle essünk-túl-rajta-esztendőnk volt, lapozzunk. Azért érzi így, mert semmi igazán nagy dolog nem esett meg 1. a világproblémák kezelésében, 2. a nemzetközi biztonsági rendszer repedezésében, 3. a világgazdaság, az emberi tudomány és társadalom alakulásában, de még 4. a szellem, az ideák felhőrendszerében sem. Hát ha nagy nincs, vegyük leltárba a kis változásokat.

A legkisebb ott volt, amely a legsúlyosabb - krónikus és akut - világprobléma: a nyomor, amelynek két fő tünete az éhség és a betegség. Statisztikailag van valamelyes javulás (három emberből már csak kettő szegény, az egyik nagyon), és történelmileg az is igaz, hogy a szabadversenyes kapitalizmus (amit a nagy sodrású tőkeáramlatokkal együtt most globalizációnak hívnak) minden eddiginél nagyobb tömegeket emelt ki a nyomor kútjából legalább a kávájáig. De mintha múlna a remény, hogy fentről tényleg több szivárogna le a tartós jólétből, egyáltalán leszivárogna valami. Afrika szenved a multiktól és szenved attól is, ha nincsenek ott a nagy cégek. Ázsia tovább emelkedik, Japán és a kistigrises vadkapitalizmusok után a kínai és az indiai államkapitalizmustól, de Ázsia szinte egyetlen emelőkötele az, hogy Amerika beszállítója. Ezen kapaszkodik, de ettől is függ. Márpedig az USA úgy húzza, illetve ereszti a kötelet, ahogy belpiaci szeszélyei és külső mérlegének romlása engedi. Erre pedig országonként és ágazatonként eltérő a washingtoni válasz. Latin-Amerika még a kérdést is másképp teszi föl, globális újraelosztást akar, ami nemcsak piaci, hanem hatalmi szempontból is utópia.

S ez a nyomor - ma még csak tarisznyában, hamuba sült pogácsába rejtve - beszivárog Nyugat-Európába is. Itt a következő világprobléma, a menekült- és bevándorlóhullám. Európa sem nélkülözni, sem befogadni nem tudja azt a sok millió embert, aki a nélkülözés miatt kér befogadást: és ha ez így marad, az öreg kontinens még inkább lemarad Amerikához és Ázsiához képest. Ezt elkerülendő, az idén három új nekirugaszkodást láthattunk. Az első az EU tízes bővítése és újabb bővítési fordulóinak meghatározása. A második az unió belső piaci reformjainak és nagyberuházásainak felgyorsítása. A harmadik az EU világpolitikai szerepének ténybeli kinyilvánítása. Az EU - bármily tétova - izmosítása viszont újból és újból felveti a NATO jövőjének kérdését, cincálja az Európán belüli és az Európa-Amerika hatalmi viszonyokat. A NATO az idén végérvényesen széles körű (ötvennél több országot magához fűző) kollektív biztonságpolitikai rendszerré változott, amelynek keletkezett egy katonai éke, a távoli válságokba való beavatkozásokra képzett világkommandó. Ahogy évek óta, az idén sem derült ki világosan, hogy a NATO mire jó, ha Amerika segédcsapata, és főleg mire jó, ha annak sem alkalmas vagy nem is akar az lenni.

De ez már nagyrégiós probléma. A "fehér" civilizáción belüli (Amerika-Európa-Oroszország) verseny és együttműködés elemeiben egyaránt erősödtek a széthúzó és az összetartó erők is. Moszkva térben egy ideje csak befolyást veszít (legutóbb például Ukrajnában) a két másikkal szemben, ami két ellensúlyozási irányba ösztökéli. Az egyik természetesen Kína, amellyel már szinte hadiipari koalíciót kötött. A másik - meglepően - Törökország, amely évszázadok óta először szerepel partnerként az orosz térképeken. Azonban Moszkvának is szembe kell néznie a NATO-dilemmával: mire jó, ha egy-egy konkrét ügyben az orosz külpolitika az amerikainak a segédcsapata, és főleg mire jó, ha erre se kell, illetve nem akar az lenni. Az orosz fejtörőt bonyolítja, hogy hiába a tengermély orosz-német csúcsbarátság, hiába a trojka Moszkva, Párizs és Berlin között, mindez sem Európával, sem Amerikával szemben nem nyújt elég érdemi mozgásteret. És ez durván kiderült az ukrán játszmában. Sőt: Afganisztánban és Irakban is. Berlin és Párizs szép csöndben visszaosont az amerikai-brit keretbe (na jó, a szélére), Moszkva pedig hiába hangoskodott, lemaradt a politikai és anyagi üzletekről mindkét helyen. S az sem biztos, hogy a világ talán legfontosabb stratégiai játszmájában - hol húzódjanak és kik építsék a gáz-, illetve olajvezetékeket? - Oroszország nem szenved újabb vereségeket (ennek megelőzésére is kell a kínai meg a török barátság). Putyin alighanem a Yukos-üggyel akart "jelezni" Amerikának és Európának is - még nem tudni, milyen eredménnyel.

Ezek a csövek meg a velük járó stratégiák fontosak Európának is. Szóval Törökország. Negyvenéves pitvaroztatás után beléphetett az uniós tagjelölti előszobába, de nem ígérték meg neki, hogy egyszer majd tényleg be is léphet. (Valószínűleg igen: Európának drágább és rosszabb volna, ha Ankara csak kültag lenne, de ez majd tíz-tizenöt év múlva derül ki.) Mindenesetre az uniós érdekszféra, pusztán a török tagság látótérbe kerülésével, végérvényesen eljutott a Közel-Kelet határára. (Sokkal később, mint ahogy a legújabb kori, bevándorlásalapú arab-iszlám világ eljutott Európa belsejébe.)

És akkor Kína. Ha össze nem omlik vagy szét nem esik, akkor Kína húsz év múlva az USA-hoz mérhető és Európánál (sokkal?) nagyobb világhatalom lesz, valóságos és kereskedelmi anyahajókkal. S vele vagy mögötte lesz India, mi több, valamelyest Oroszország is. Gondoljunk bele: Brüsszel már ma is csak kérni tudja Pekinget, legyen már olyan szíves kicsit drágítani az inget-gatyát. S Kína ma még nagylelkűen - meg érdekből - enged is, picit drágítja textilexportját. De hogy később mekkora lesz a kínai cipő, azt találgatni sem érdemes.

Kína nem is ezt találgatja, hanem azt, hogy mekkora a cowboykalap. Pekingben már amerikai a mérce (és fordítva). Napi menet, hogy egymás valutájának fölértékelését követelik. Rutinból harcolnak a zsírosabb befektetésekért. S bevallja vagy sem, Amerika már a majdani kínai (orosz licenc) tengeralattjárókból kilőhető rakéták ellen tervez pajzsot (ez is orosz licenc?). Még tizenöt év, és feltűnik a mély tengereken az első (az első kettő) igazi kínai repülőgép-hordozó (amerikai licenc), amivel Kína világhatalommá, sőt világhatalmúvá válik. Ha Európa összeszedi magát, egyik végállomása lehet az új selyemútnak: az a gyorsvasút, amelyet az idén elkezdtek tervezni a Brüszszel-Peking útvonalon.

Addig is: Amerika a célállomás. A világhatalom világpolitikájában ez volt a semmi éve. Bush ettől függetlenül újból elnök lett, aminek lehetnek még következményei. Eddig is elnök volt, de ennek - a látszat ellenére - ebben az évben nem voltak következményei. Irakban folytatódott a háború, a Közel-Keleten nem lett semmi sem a Bush-tervből, sem a Saron-tervből, sem a nemzetközi "útitervből", sem abból, hogy bárki, bármilyen érdemi rendezési lépésre rávegye Bush Amerikáját. A "várakozások" ellenére nem történt semmi pró vagy kontra Amerika és Szíria, illetve Irán, továbbá Szaúd-Arábia között, hogy a további kisebb válságpontokat most föl se soroljuk. Washington nem kezdett újabb vállalkozásba, hogy Bush nagy ívű ígérete szerint a megvalósulás felé ösztökélje az iszlám világ demokratizálását. A "szélesebb Közel-Kelet" fő eseménye így Jasszer Arafat halála volt, a többi voltaképpen izraeli belpolitika és az, ahogy a zsidó állam védekezik (vagy ellentámad) a különféle arab szervezetekkel és külső mentoraikkal szemben.

Amúgy: ha eddig úgy szólt a mondás, hogy Amerika és a világ többi része, akkor manapság e többi rész is csak Iraknak láttatik Bush térképén. Ami Irakhoz kapcsolódik, akár közvetve is, az fontos. Ami nem, az nem fontos. Még az al-Kaida elleni küzdelem is kissé lankadni látszik - ennek persze eleve nem volt sok köze Irakhoz -, pedig a globális terrorhálózat egyáltalán nem lankadt 2004-ben. Sőt a szervezet erősödött az Észak-Afrikát Nyugat-Európával összekötő pókhálószálakon. Félő, hogy a madridi robbantások csak az elsők voltak a sorban.

Ami átvisz a nemzetközi biztonsági rendszer problémáinak új területére. Hagyján, hogy 2004-ben stagnált az ENSZ és a NATO, sőt: a világszervezet saját belbotrányai miatt például az esztendő ember okozta legborzasztóbb tragédiájának, a darfuri népirtásnak sem tudta elejét venni. Mi több, azóta is rendületlenül mond csődöt az egész nemzetközi biztonsági rendszer egy százezreket pusztító szudáni eseménysor láttán. Pedig pont egy évtizeddel korábban, Ruanda idején (ugyanez történt) mindenki fogadkozott.

De ugye itt vannak az új problémák. Kellene egy többé-kevésbé globális hírszerző-elhárító szervezet, amely a többé-kevésbé globális, ám máris létező nemzetközi terrorszervezetekkel felvenné a versenyt. Ugyancsak kellene valami, ami végre érdemben szembe tud szállni a nemzetközi, szintén globalizált szervezett bűnözéssel. 2004-ben e két ügykörben nem történt semmi. S itt van a harmadik biztonságpolitikai válsággóc, a maffiaállamok vagy állammaffiák. A szervezett bűnözéssel együttműködő, sőt összenövő államok, valamint a bennük és kívülük szaporodó magánhadseregek, hátuk mögött a virágzó fegyver-, narkó-, ember- és cigaretta-feketekereskedelemmel, fittyet hánynak a hagyományos világpolitikai keretekre, diplomáciára, jogra, még a nagyobb államokra is. Hovatovább két nemzetközi politika van, az egyik a látható, a másik ez a szürke-fekete világrend. Félő, hogy 2004 igazi eseményei nem az első, hanem a második világpolitikában történtek, és nemcsak a nyilvánosság, hanem az állami titkosszolgálatok zöme is csak keveset tud e történésekről. S bár az idén is rendre fölmerült, hogy e homályvilágrend "államai" például tömegpusztító fegyverekhez jutnak, ennél tovább nem jutott se (ismert) cselekvés, se gondolkodás.

Ha már idáig jutottunk: haladt-e előre a világpolitikai elmélet? Nem; nincs új ötletünk és nincs új sztereotípiánk. Az egyik ukrán jelölt Nyugat-barát, a másik Moszkva-barát, Oroszország medvebirodalom, Kína nagy, Csecsenföld szakadár, a palesztin menekülttáborokban terroristák vannak, az oroszok, hm, megsértik a csecsenek emberi jogait, Irakban tengerészgyalogosok sértik meg ellenállók (terroristák) emberi jogait, azok meg az övéiket, ahol én nyerek, az demokrácia, ahol te, na, azt még lehetne fejleszteni, de ha az üzlet anélkül is megy, nem fontos. Nemes eszmék így, reálpolitika úgy. Az egymást érő csúcstalálkozókról ömlik az ijesztően unalmas, kiürült fogalomgomolyag. Hovatovább az egész politikai világkép falvédőre hímzett kereskedelmi híradó, egy kézfogás, két blabla, három durranás, újabb, a negyedik év a harmadik évezred első századából.

Akárhogy is, vége van.