Kiváltképp, ha további depressziós szimptómákat is figyelembe veszünk: értéktelenséggel való abnormális mértékű foglalkozás, ismételt öngyilkossági szándék. A politikai változatban persze a másik fél értéktelenségének képzetétől nem lehet szabadulni, s amazokat fojtanák meg egy kanál hernyópépben is. A diagnózis: politikai depresszió.

A látszat más. Mindkét politikai tábor teljesíti szűken vett feladatát. A nagy pártoknak a minőségükben nincs alternatívájuk, és előbb-utóbb mindig döntetlen közeli helyzetbe is hozzák magukat. A kicsik, ketten nemcsak hogy léteznek, mondanivalójuk is van. Az egész mégis bénultnak látszik.

Az inkább szóbeli mániás szakaszok után a valóságban nem történik ugyanis semmi. A legfrissebb példa erre a kettős állampolgárság ügye, amely az ország fejébe kergetett vért, gondolatot, sebeket ejtett és pátoszt ébresztett, ám ha meggondoljuk, hogy végül is mi történt: semmi. Ott tartunk, mint a népszavazás előtt. A példa sajátos, mert a politika kívülről kapta a feladatot, amit a maga módján oldott meg. De a népszavazás másik kérdése már szuverén hatalmi mezőkön száradt ki. Beszédes: nincs elég nem arra, hogy kényszerítse a törvényhozókat, arra viszont van, hogy megdermessze a változtatás szándékának maradékát. A kormányok úgy futnak neki a ciklusnak, hogy segítenek az egészségügynek, de előbb rendbe teszik a szerkezetét. A mostani is ezt tette. Majd szembe találta magát az orvosok zárt láncával, az ellenzék ádáz haragjával, saját ügyetlenségével, az Alkotmánybíróság pallósával - és nem történt semmi. Ami eddig rossz volt, az marad, igaz, ami jó, azt tán nem rontották el. A két farkasszemező tábor tekinteteinek erőterében ugyanígy változatlanul maradt szinte minden. Ami egy nemmel megoldható volt, mint például a sorkatonaság tényleges eltörlése, az megtörtént, amihez kontaktusra lett volna szükség a felek között, elhalt.

Teljes depresszió a közigazgatási reform, aminek már az elnevezésétől is elszomorodik mindenki, hát még, ha tudnák is követni, hogy mekkora energiákat felhasználva nem jutottak semmire intézői. Szociopszichiáterek nem nagy-, hanem hatalmas doktorikat írhatnának a közmédia kórfolyamatairól, amelyeket mindenki diagnosztizál s azon mód kijelenteni, hogy a másik fél miatt kezelni nem tudja őket, majd él a hatalmi perverziós sanszokkal.

A társadalmat szinte nem is éri el így a politika. Dörög az ég, de nem esik eső. Pedig nem biztos, hogy elég, ha megússzuk "őket". Szükség volna rájuk. Baloldalra, amely tovább megy annál is, hogy a segítségre szorulókat hajlandó segíteni. Igaza van Gyurcsány Ferencnek - aki ebben a depressziós közegben létezésével, ajtórugó entréjával önmagában véve is mozdulás - abban, hogy a harmadik útról még vissza kell lépni, a szegények ugyanis ott vannak a régi baloldali csapások mentén. De abban is igaza volt, hogy tovább kellene menni. Felfedezni minden fontos helyzetet, amelyben az egyes ember az állam segítségére szorul. Nemcsak ha szegény, hanem ha például találmánya van, ha különösen tehetséges, ha netán hárfás vagy éppen nagy rockzenész akar lenni, igen, innen, Közép-Európából. Politikai tehetség kell ahhoz, hogy elérjék, megtalálják a segítségre méltó helyzeteket. Ahogy ha valahol, nálunk szükség volna méltóságot, tartást adó, az értékekhez az életcsődülettel szemben is ragaszkodó jobboldalra. Olyanra, amelynek nem kell templomba mennie, mert megszólalása maga erő és hit.

Egy erre tartó bal- és egy így gondolkodó jobboldalnak nem lenne oka rá, hogy ne vegye a másikat emberszámba. Egymásra tekintve nem kellene depresszióba esniük.