"Fölvetődhet a kérdés: ahogyan a mai társadalom konzumidiótái a saját szokásaiktól csömört kapva elkezdenek érdeklődni az ünnep valódi tartalma iránt, vajon nincsenek-e ezzel ugyanígy - csak megfordítva - a templomjáró vallásos emberek is?"

(Bartha István balassagyarmati evangélikus lelkész emailben szétküldött prédikációjából)

Hajrá Karácsony! Hajrá Jézuska!

Kenetteljes, patetikus ünnepeket, így utólagosan is, teneked/önnek, drága olvasó, te nem érzed ezt a kínt, nem voltál tárárárárá, bár a szilveszterről még nem vagyunk lemaradva, sőt!, megtanulod majd, hol lakik a Jóisten, a tévézési szokások (az egész ország néz, nagyjából, Európa legtévézőbb népe) és a műsor (Sas Józsi, Irigy HM, Lajcsi, Jáksó, az egyébként is nehezen minősíthető NévShowr meg a többi pusztító) ismeretében talán joggal féltelek, féltem önt, mindnyájunkat, még akkor is, ha kollektív emlékezetünk minden adatmorzsájának átguberálása után sem akadunk olyan karácsonyra az utóbbi öt-hat évben, amely Chevy Chase- vagy Steve Martin-film nélkül telt volna (a főhős háztartási baleseteket szenved a karácsonyi előkészületek során), satöbbi, tudják, egyébként meg nagyobb összegbe mernék fogadni, hogy a lakótelepek ablakfestős őrülete után az idén még csak tétova fényfüzérek formájában jelentkező amerikai házfeldíszítő divat öt éven belül letarolja az országot, 2010 karácsonyán pedig már nem is lesz rendes magyar az, akinek ereszén nem villódzik legalább ezerszer tíz watt, és megannyi kis hungarian Chevy Chase matat majd a hóban/latyakban csillagcsavarhúzóval és szigszalaggal (szigszallaggal), hogy kisebb-nagyobb áramütést szenvedjen, illetve elektromos tüzet okozzon.

Szegény szórakoztatóipar (amelynek része a sajtó is, bizony, éppúgy, mint a politikai és/vagy közszereplőknek meg egyéb ilyesmiknek titulált deklasszált elemek) zavarban van, emberileg valami nagy-nagy Pintér Dezsőt akarna rakni, hogy melegednének, sőt kozmálnának oda az emberek, halkan csöndességre inteni, bensőségességre (jut eszembe: a halasok belsőség címén megint azt a májakból, belekből, alvadt vérből összeálló trutymót árulták, amit értelmes ember macskának se ad), megálljt parancsolni a nagy rohanásnak, sőt -ban, megpöndíteni diszkréten a szeretetvallások obligát, laza húrjait, amelyek közé bátran, céltudatosan merül, a pártpolitikus-nehézbúvár, hogy seperc alatt kibányássza a négyezeréves pásztorbölcsességek közül majd (kisvártatva) fölhozza a fecsegő felszínre a Nagy Igazság aktuálpolitikusan csillogó Igazgyöngyét, ráirányítva a figyelmet a színes girlandok (girland, girland, über alles) kavalkádjának hamisságára, a csillogás talmiságára, a világi hívságok elbódító, káros sugárzásaira, odajótékonykodik, majd jótékonykodásra szólít föl, és veszteségét gyorsan visszakalapozza, és szélsebesen audizik el a kastélyszállóba, ahol már várja a bocskaiba és műszálgarbóba öltözött család, egy picikét beviszkizve (Chivas Regal).

A szórakoztatóipar persze túlzott magabiztossággal próbálja álcázni zavarát, ha a "karácsonyi hanglemezek" jelenségcsoportot tekintjük, akkor mindjárt világossá válik, hogyan működik ez az esztétikailag életveszélyes pszichózis. A karácsonyi lemez, mint műfaj egyetlen valamirevaló kultúrában sem létezhetne. Egyáltalán nem létezhetne ünnep, amely szabadságra küldi az ízlést. Karácsonykor viszont előmerészkednek a legótvarosabb előadók, hogy legrettentőbb vinnyogásaikat a legnyálasabb hangszerelésben forgalmazzák nagy kedvezménnyel, direkt fa alá. (Vegyük ki gyorsan innét Brian Setzer keresztbe-hosszába' zseniális és finoman ironikus karácsonyi boogie-swing lemezét.)

Akkor most futtassuk le a Felhasználói Élmény Fokozása Programot, képzeljük magunk elé a jelenetet, ahogy belépünk egy karácsonyi könyvesboltba, és szembe találkozunk a világ legröhejesebb énekesnőjével, Celine Dion-nal, amint éppen Kiszel Tündeként ölelgeti az ő pici Donatelláját, virágszirmokon, búzamezőben, a világ legsúlyosabb giccsfotósának ultragusztustalan beállításaiban, és úgy ünnepli a születés csodáját. (És akkor még ott vannak a szakácskönyvek is, minden taplónyelvű hülye szakácskönyvet ír, mást ne mondjunk a két legnagyobb szakácssztár - Jamie Oliver és a Floyd - angol, pedig az "angol szakács" szintagma erősen oximoron szagú, kábé mint a zsidó kondás vagy az arab borász. És akkor Farkasházy Rékáról, Juga Veronikáról, Norbiról még szó sem esett, valószínűleg csak a véletlen műve, hogy Ernyey Béla, Havas Henrik, Kokó és Tornóczky Anita nem írt még szakácskönyvet...)

Na, most itten harapjuk el, boldog ünnepeket tehát mindannyiunknak, de főleg tévében látható felebarátainknak, akikkel időnket töltjük, a jól sikerült lakásfelújítás után karácsonyozó Barabás Évinek, a csalatkozó D. Tóth Krisztinek, a delfinekkel smároló Sváby Andrisnak, a síelő Gyurcsánynak, az óriási fazékban főző Orbánnak, a túlzottan dekoltált Liz Hurleynek, Paris Hiltonnak, Borbás Marcsinak, Victoria Beckhamnek, a végtelen elemszámú Monty Python-csoportnak, amely színessé, vidámmá teszi életünket e sárgolyón. Halleluja.