Mértékadó vélemények szerint az ország szellemi leépülése minimum új szakaszába érkezett a népszavazósdival, az azóta eltelt időben tapasztalt, intellektuális tevékenységre emlékeztető jelenségek pedig csak erősítik ezt az érzetet. Mindazonáltal elhamarkodott volna kijelenteni, hogy ez már valamiféle végállapot vagy ahhoz közeli stáció volna, hiszen a fordulatokban oly gazdag magyar történelem, ha másra nem is, arra megtanított, hogy a "mélypont" kifejezéssel és szinonimáival nagyon óvatosan kell bánnunk.

Ilyen körülmények között nehéz volna kivetnivalót találnunk abban, hogy az eddig Alkotmánybíróságként ismert testület kiérdemesült, nyugdíj előtt álló jogászprofesszorai beleunván a száraz paragrafusok közti évtizedes szöszmötölésbe, úgy döntöttek - elirigyelve a korszerű fitnes-wellness ipar médiasztárjainak sikerét -, hogy életmódtanácsokkal szolgálnak népüknek, mindezt tréfás prózai köntösben, persze egyszerre hagyományőrző és ultradadista módon a Magyar Közlöny nevű, a fitnes-wellness bizniszben még viszonylag kevéssé pozicionált kiadvány hasábjain teszik.

A kitűnő jogászok természetesen nem tudták megtagadni múltjukat, több évtizedes szakmai beidegződéseik foglyaként a Magyar Köztársaság Alkotmányából vezették le életmódtanácsaikat. A blikkfangosnak aligha nevezhető "244/B/1999. AB határozat a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 282. § (1) bekezdésének, 282/A. § (1) bekezdésének, 282/B. § (1) bekezdésének, 282/C. § (1) és (2) bekezdésének, valamint 283/A. § (1) bekezdésének vizsgálatáról" címet viselő, kortárs szépirodalmi műként is értelmezhető és elemezhető dolgozat számtalan nagyszerű szentenciája közül a legemlékezetesebb, amelyik azt próbálja megindokolni, hogy ha az alkotmányból levezethető a különböző, kábulatot okozó anyagok büntetőjogi üldözése, sőt még az is, hogy az ország középiskolásainak mintegy negyede, aki spangliját időnként körbe-körbe adogatja, miért tekintendő bűnözőnek, akkor ugyan miért nem számítanak alkotmányosan aggályosnak azok a legális szerek, amelyek terjesztésében az állam is szerepet vállal, annak ellenére, hogy egyes addiktológusok szerint például az alkohol vagy a nikotin a heroinnal összemérhetően durva kemény drog: "Az Alkotmánybíróság az európai kultúra részének minősítette az alkoholt, a nikotint és a kávét, amelyekkel a társadalom »megtanult« együtt élni, s ezeket a szereket a testület a kábítószereknél sokkal kevésbé veszélyesnek nyilvánította."

Tehát alkotmánybírósági határozat rögzíti immár a különböző szerek veszélyességi fokát. (Esetleg a tűzveszélyességi skálának is jól jönne már egy kis AB-támogatás.)

A fenti bravúrmondat igazságát fontosnak tartjuk konkrét példával is alátámasztani. S. János rokkantnyugdíjas foglalkozású helyi lakos abszolút megtanult együtt élni az alkohollal az európai kultúra normái szerint, ahogyan mi is megtanultunk együtt élni S. Jánossal, aki, ha nincsen nagyon berúgva, például, ha másnaposan kóvályog egy tescós szatyornyi üres üveggel a közért felé, nagyon is tisztességes és rendes ember, előre köszön, etc., de még berúgott állapotában is csak olykor-olykor fordul elő, hogy előzetes szóváltást követően a nála lévő sörösüveget ivócimborája, a szintén italozó életmódot folytató B. István 58 éves helyi rokkantnyugdíjas fejébe húzná, amely cselekményéért a társadalmi együttélés és tolerancia jegyében két és fél év felfüggesztett börtönbüntetést kapna, de hát ezzel is, tudniillik, hogy S., ha iszik, márpedig mindig iszik, hiszen alkoholista szegény, tulajdonképpen erőszakos, veszélyes surmó, megtanultunk együtt élni; például ha artikulálatlan üvöltözést, esetleg földhöz vagy falhoz csapódó tárgyak zörejét halljuk S. lakásából, akkor följebb tekerjük a Kossuthot a Szokolon, nem okvetetlenkedünk. Pláne megtanult együtt élni ezzel a problémahalmazzal Z.-né K. Matild 54 éves, elvált rokkantnyugdíjas, aki S.-sel élettársi viszonyban van, még akkor is, ha időnként ez számára (sérelmére) fizikai fájdalommal jár, amiről a szeme alatt meg-megjelenő sötét folt (monokli) is tanúskodik, az európai kulturális hagyománynyal tökéletes harmóniában.

Ezzel szemben, ha S. János mondjuk az európai kultúrával összeegyeztethetetlen módon marihuánát fogyasztana, és egész álló nap batikolt pólóban bambán vízipipázva bámulná a tapéta színes foltjait, és mindehhez az európai kultúrával szinte ellenséges viszonyban lévő reggae-előadók ("stand up against this Babylon!") lemezeit hallgatná minimumhangerőn, akkor bizony nem lenne képes együtt élni vele a társadalom, alighanem rátöretné az ajtót a szomszédság, S.-t kommandósok hurcolnák el a Gyorskocsi utcába, és megfelelő sajtócsinnadrattától kísérve bekasztliztatnák, pláne, ha S. János 18 éves (épp nagykorú) gimnazista volna, K. Matild pedig nála néhány hónappal fiatalabb, de még kiskorú osztálytársa, és S. a vízipipa csutoráját épp K.-nak nyújtaná, amikor a kommandósok rájuk törnek, nos, ebben az esetben S. körülbelül volt szovjet tagállamokból érkezett bérgyilkosokkal és dél-balkáni heroinkereskedőkkel kerülne szinte azonos büntetőjogi kategóriába az európai kulturális hagyományok legnagyobb dicsőségére.

Szerencsére a magyar társadalomnak már nem lesz szüksége az alkotmánybírák életvezetési tanácsaira, hiszen közel a pillanat, amikor az egész kábítószer-probléma mintegy zárójelbe kerül: a múlt héten hírül adta a Blikk, hogy az európai kulturális hagyományok olyan letéteményesei, mint Majka Papa, a kerozinos Alex, a kozmixos Lala és még vagy tucatnyi popzenész Orbán Józsi vezényletével karitatíve rögzíti a Paff, a bűvös sárkány című könnyűzenei örökzöld egy újabb változatát, és a drogellenes lemezből már megjelenés előtt harmincötezer példány kelt el, mivel önkormányzatok és más, állami pénzből gazdálkodó szervezetek előrendelik. Állítólag van olyan város is, amely minden iskoláskorú polgárának rendelt egyet.