Ne legyenek illúzióink: a 2001. szeptember 11-i terrorista merényletek nemcsak a terrorizmus új fejezetét nyitották meg, de az ilyen típusú merényletek és az azóta elkövetettek az első generációnak tekinthetők. A vallási fundamentalizmushoz és radikalizmushoz köthető terror első generációjának valószínűleg csak egyetlen stratégiai célja volt: fájdalmas károk okozása, elsősorban a gyűlölt ellenségnek, az Egyesült Államoknak.

Miért első nemzedék? Azért, mert a korábbi támadások elsősorban a hivatalos Amerika ellen irányultak. Külképviseletek, hadihajó, hivatalos képviseletek - könnyebben támadhatónak és kivitelezhetőnek vélt célpontok elleni támadások jelentős károkat okoztak és sok emberéletet követeltek, de nem értek célt: a hivatásos kockázatvállalók (katonák, diplomaták) halála nem okozott akkora rémületet és nem keltett olyan hullámokat, amilyent a terrorszervezetek stratégái szerettek volna.

Démonizálva

A 9/11 típusú merényletek a maguk szörnyű gonoszságában ugyanakkor teljes mértékben "sikertörténetnek" bizonyultak a terroristák szempontjából. A terrorizmustól való félelem végigsöpört a világon. A terrorizmus a lokális ügyektől a globális célok felé fordult, egyúttal a helyi akciók visszaszorultak, nyilván a globális célzatú merényletek által keltett elementáris közfelháborodás miatt.

Jelenleg az Egyesült Államok haderején kívül az iszlám fundamentalista terrorizmus képes a világ bármely térségében fenyegetést kifejteni (az angol nyelvű szakirodalomban: power projection). Más eszközökkel, más lehetőségekkel, de képes. Egy katonai hatalom a hagyományos, többé-kevésbé előre leírható eszköztárral (politikai nyomás-erődemonstráció-csapásmérés-következmények konszolidálása-hosszú távú elkötelezettség a hozzá tartozó bonyodalmakkal) operál. A terroristák ereje az előzmények nélküli merénylet állandó veszélyében rejlik. Éppen ezért a közvélemény számára nem túl hitelesek és megnyugtatóak a rendőri vagy titkosszolgálati vezetők szájából az olyan kijelentések, hogy "nem kaptunk semmilyen fenyegetést, tehát nincs veszély".

A szeptember 11-i merényletek önmagukban rettenetet és zűrzavart okoztak nemcsak az Egyesült Államokban, de világszerte is. Egyben hitelessé tettek minden későbbi vélt vagy valós fenyegetést. Iszlám szélsőséges - vagy ilyen színekben fellépő - terroristáknak ma már nem kell különösebb erőfeszítéseket tenniük, hogy komolyan vegyék őket.

A terrorizmus viszonylag egyszerű módszereket használ. Hatását a saját kultúránk, a saját eszközeink, a "fejlett világ" infrastruktúrája teszi hatékonnyá és teljessé. A rendszer, bár rendkívül bonyolult folyamatokról van szó, viszonylag egyszerűen leírható. A terrorcselekményről vagy fenyegetésről szóló információk bekerülnek egy "fekete dobozba" (sajtó, közvélemény, hatalmi elit, kulturális közeg, előítéletek, stb.), amelyből sok milliószor felerősödve kerülnek ki. Saját magunk démonizáljuk a terrorizmust és a terroristákat. A terrorcselekményekhez kapcsolt kommunikációs kulcsszavaink a "rettegés" és a "pánik". Képzeljük csak el, mi lett volna nálunk, ha a törökbálinti petárdaraktár felrobbanása után valahol a közelben egy Koránt, vagy csak egy arab nyelvű papírdarabot találtak volna.

A szeptember 11-i merényletek fő jellemzője, hogy teljes egészében az "ellenség" infrastruktúráját (terror by enemy's infrastructure) használta, valószínűleg még a merénylet ötletét is az amerikai bestsellerirodalomból vették. Céljuk kettős volt: támadás az Egyesült Államok szimbolikus polgári és hatalmi infrastruktúrája és az ott dolgozó személyek ellen. Ugyanakkor a terroristaszervezetek is tanulnak, fejlődnek, ez túlélésük biztosítéka is. Előbb-utóbb felismerik, hogy bárhol, bármilyen célpontok ellen elkövetett merényletek könnyedén összekapcsolhatók bármilyen más eseményekkel. Mindössze annyi kell hozzá, hogy a megfelelő információs csatornákhoz eljuttassák az erről szóló információt, s ölbe tett kézzel nézzék, hogy a sajtó, a közvélemény és a politikusok a két esemény összefüggéseit megerősítsék, a zűrzavart teljessé tegyék. Gondoljunk csak az iraki túszlefejezésekre. A gyilkosság valahol Irakban történik, de a médián keresztül a világ távoli részén lévő állam lakosságát sokkolja a hatás, mert az ő honfitársukról van szó. A nyomasztó tudósításokat látva valószínűleg mindannyian arra is gondolunk, nehogy egy magyarra is sor kerüljön.

A terroristák egyre inkább a nem hatalmi infrastruktúrák és a polgári személyek elleni merényletek felé fordulnak (terror against non-power infrastructure), mivel céljaik szempontjából azok majdnem ugyanolyan hatásosak. Kialakulóban vannak a terrorizmus első nemzedékének új fajtái, melyeket az ikertornyok lerombolása, vagy a madridi pályaudvari merénylet tökéletesen hitelesít. Nevezzük "verbális terrorizmusnak". Egyik legutóbbi megnyilvánulása volt a "felkerültetek a listára" típusú fenyegetés, amely hatásos eszköznek bizonyult a közvélemény és a politikusok megdolgozásában, a "jaj, csak minket ne" hangulat kialakításában, annak minden politikai és más következményével. Gondoljunk csak az al-Dzsazira hírtelevízióban nemrégiben beolvasott országlistára, melyen jókora riadalmat okozva, hazánk is szerepelt.

Rotty és nem rotty

Az ilyen "listás fenyegetésre" adott válaszok elemzése a legegyszerűbb módja egy terrorista stratéga számára, hogy az egyes országokat "rotty", illetve "nem rotty" kategóriába sorolja. Mindemellett a "rotty" országokat a saját szövetségeseik is ugyanebbe a kategóriába sorolják (politikailag korrektebb kifejezéseket használva), s tényleges válság esetén szolidaritásukat is hasonló mértékben mérik. Tehát a "rotty" kétszeresen is lúzer. Az ilyen besorolás gyors és felszínes, mert senkit nem érdekel, hogy miért (a közvélemény vagy az ellenzék politikai nyomása, bonyolult belpolitikai helyzet, stb.) dönt egy kormány így, vagy úgy. A "rotty" az "rotty".

A korábbiakhoz viszonyítva sokkal erősebb hatást gyakorolnak az "amatőrök", a vallási fanatikus gyilkosok, akik nem nevezhetők terroristának, általában nem terrorszervezetek kezdeményezésére vagy irányításával követik el tettüket. Ugyanakkor az ilyen gyilkosságok hatása ugyanaz, mint a terrorcselekményeké, és igen könnyen beindítja a válaszlépésre válaszlépés ördögi körforgást (lásd: Hollandia), amelynek végül csak vesztesei lesznek.

A fentiekből megállapíthatjuk, hogy saját magunk - a saját gyengeségeink és félelmeink - vagyunk a terroristák tanulási folyamatának táplálói. Saját magunkon értem a magukat demokratikusnak tekintő államok lakosságát, sajtóját, politikusait, nemzetközi érdekeit és kapcsolatait, tehát azt a bonyolult viszonyrendszert, amely mindennapi életünket jellemzi. Féltjük a demokráciát és a szabadságjogokat, de készek vagyunk korlátozni azokat a terrorizmus fenyegetése miatt, hajlandóak vagyunk elfogadni az antidemokratikus lépéseket állítólagos biztonságunk érdekében. Mindennapjainkat és véleményünket áthatja a "jaj, csak én, mi ne" érzése, és ez a magatartás jellemző a hatalom képviselőire és a nemzetközi kapcsolatokra is. Csak azt nem ismerjük fel, hogy mindez pontosan ellentétes az érdekeinkkel és az értékeinkkel. A világ demokratikus fele jelenleg csak sodródik a terrorizmus első nemzedékének hullámain, és tehetetlenségével táplálja a második nemzedék kifejlődését.

A terrorizmus következő nemzedékéről akkor beszélhetünk majd, amikor az öncélú pusztítás és a bosszúállás stratégiáját felváltja a tudatos hatáselemzés, a politikai döntések befolyásolásának ország- és országcsoport-specifikus szándéka, és az ahhoz vezető módszerek kialakítása. Bizonyos értelemben az iraki lefejezéses gyilkosságok már a terrorizmus második nemzedékének prototípusai. Valószínű, hogy a terrorizmus második nemzedékének kialakulásában keverednek az első és a második nemzedék elemei, de lehet, hogy nem. Hosszú ideig nem fogjuk felismerni, hogy egy terrorista akció, vagy fenyegetés pontosan olyan reakciót vált ki az érintettekből (belőlünk), mint amilyennel a terroristák számoltak.

A terroristák ráérnek, nem kötik őket határidők, szabályok, hely vagy idő. Tíz-húsz év ezekben a dimenziókban nem nagy idő. A terrorizmussal - miután belőlünk táplálkozik - tartósan számolnunk kell.

"Saját" válfaj

És ne feledkezzünk meg a piaci-politikai alapú bérterrorizmus (terror by proxy), a "megbízottak" útján végrehajtott akciókról sem. Az eddig elkövetett nagyobb, első generációs merényletek mindegyike jelentős változásokat eredményezett a világ gazdasági, pénzügyi és politikai rendszerében, vagy valamely alrendszerében. Ezen nyerni lehet, sok-sok pénzt lehet nyerni! Ne legyen kétségünk afelől, hogy valahol valakiknek már eszébe jutott a lehetőség; kialakulóban van a "terrorizmus közgazdaságtana", amely vizsgálja a terrorista cselekmények hatásának pénzügyi, gazdasági, vagy éppen politikai mintázatát, és igyekszik törvényszerűségeket találni. Ettől egy-egy gonosz terv kiagyalásáig és kivitelezéséig már nem is hosszú az út. Ez lesz a mi "saját" terrorizmusunk. Csak nem fogunk tudni róla.

Rácz Sándor

kommunikációs szakértő

- Uram, és most hová óhajtja?