Alkotmányunk viszonylag enyhe követelményeket szabott az effajta korrekcióhoz: elegendő összegyűjteni kétszázezer aláírást egy kérdés feltevéséhez, majd megszerezni a választásra jogosult állampolgárok negyedének támogató szavazatát ahhoz, hogy a választásokon többséget szerzett pártok akaratával ellentétesen kelljen eljárni. Ez az, amit a kezdeményezőknek - a Munkáspártnak, illetve a Magyarok Világszövetségének - és az őket támogató jobboldali pártoknak nem sikerült elérniük. Az egyik kérdésben a választók 24, a másikban 19 százalékának támogatását kapták meg, tehát mindkét kérdésben megmaradt a parlamenti többség joga, hogy belátása szerint döntsön.

Mi következik a két eredményből? Az egészségügyi privatizáció ügyében a kezdeményezők és támogatóik szándéka az volt, hogy megtiltsák a kormánynak és az önkormányzatoknak, hogy magánkézbe adják a tulajdonukban levő egészségügyi intézményeket. A Fidesz vezetői úgy értelmezték a népszavazás eredményét, hogy a leadott szavazatok közel kétharmados többségével ez a tilalom létrejött. Ez nem így van, hiszen a tilalmat csak a választópolgárok 25 százalékának egybehangzó szavazata hozhatta volna létre. A kormánynak és az önkormányzatoknak továbbra is joguk van magánkézbe adni egészségügyi intézményeket. A kormánynak és az Országgyűlésnek viszont úgy helyes szabályoznia az egészségügyi privatizációt, hogy garanciák keletkezzenek azokkal az esetleges kedvezőtlen hatásokkal szemben, amelyekkel a népszavazási kampányban a Fidesz az embereket riogatta. Az eredmény teret nyit a kormány számára, hogy privatizációs stop helyett mégiscsak napirendre tűzze az egészségügy reformjának elindítását, amiről a minapi kormányváltáskor lemondott. Jól tenné a kormány, ha a privatizáció leállításának követelésére mondott nem mellé igenek sorát állítaná: olyan igenekét, amelyek az egészségügyi reform legfontosabb lépéseire vonatkoznak.

Mi következik a népszavazás érvénytelenségéből a második kérdést illetően? Sokan, így a jobboldali pártok és a - kampányban is megengedhetetlenül elfogultan fellépő - köztársasági elnök is úgy vélik: a kettős állampolgárság ügye visszakerült az Országgyűléshez, melynek - az igennel szavazók álláspontjára és a határon túli magyarok igényére tekintettel - helyes volna arról mielőbb törvényt hoznia. Ez hibás álláspont. Mit is jelentett volna, ha a második népszavazási kérdésben megvan a 25 százaléknyi igen? Azt, hogy a magyarországi lakosok politikai közösségét kiterjesztik a határon túli magyarokra. A Fidesz és az MDF retorikája a kampány során arról szólt, hogy az állampolgárság megadásával a tízmilliós ország köré tizennégymilliós nemzetet építünk, s az etnikai alapon kiterjesztett politikai közösség egy bővebb gazdasági régió alapjául is szolgálna. Olyasvalami lett volna ez, ami az Európai Unió országaiban ismeretlen, hiszen az általános szabály szerint állampolgárságot az ország lakosainak adnak, alapjában véve az országlakosok a politikai közösség tagjai. Ennek etnikai alapú kiterjesztésére csak Délkelet-Európában van példa. A népszavazás kezdeményezői és az őket erőteljesen támogató jobboldali erők a magyarországi politikai közösségnek a határokon túlra való kiterjesztéséhez kértek felhatalmazást a választópolgároktól. Ezt a felhatalmazást a választók nem adták meg: többségük távol maradt a szavazástól, és az igennel szavazók száma messze nem érte el a választójogosultak 25 százalékát. Majdnem ugyanennyien kifejezetten nemmel szavaztak. Ha nem lett volna népszavazás, az Országgyűlés kétharmados többséggel végrehajthatta volna a politikai közösség kiterjesztését. Azt követően azonban, hogy a választópolgárok megtagadták a tőlük kért felhatalmazást, le kell venni a napirendről a szomszéd országokban élő magyarok kettős állampolgárságát.

A napirendről persze nem általában a határon túli magyarok ügyét kell levenni, csupán a magyar államhoz fűződő jogi kapcsolat megteremtését. Érdemes emlékeztetni arra, hogy a rendszerváltást követő első két parlamenti ciklusban ez komolyan fel sem merült, csak a Fidesz-kormány státustörvénye óta tűnik a jogi kapcsolat a magyar kisebbségekkel való kapcsolatépítés fő irányának. Ez a törekvés már a státustörvényben megtestesülő óvatos formájában is megbukott. A határon túl élők állampolgárságának bevezetése további nemzetközi bonyodalmakba sodorta volna az országot, s újabb feszültségeket válthatott volna ki a szomszéd országokban élő magyar kisebbségek és a többség között. Ezt a népszavazás kudarcával elkerültük.

Választói felhatalmazás híján most végképp fel kell adni a személyre szóló jogi kapcsolatteremtés politikáját, s vissza kell térni ahhoz az irányhoz, amelyet az Antall- és a Horn-kormány követett: a kisebbségi jogkiterjesztés államközi szerződésekkel való garantálásához, valamint a kisebbségi intézményépítéshez nyújtott személyi és pénzügyi támogatáshoz. Az Antall- és a Horn-kormány által kötött alapszerződések az elemi kisebbségi jogok nemzetközi garanciáit teremtették meg. Amikor az elmúlt hónapokban a magyar politikai élet azt ünnepelte, hogy sikerült beépíteni a kisebbségi jogok elismerését az EU alapszerződésébe, megfeledkeztek arról, hogy az ide vezető első lépést éppen a kilencvenes években kötött alapszerződések jelentették, hiszen akkor ismerték el a szomszéd országok - Trianon óta először -, hogy a kisebbségi jogok nem az egyes országok belügyei, hanem nemzetközi garanciák támaszthatják alá azokat. Ezen az úton lehet kialakítani a magyar-magyar kapcsolatok új napirendjét.

A Szerbiában élő magyaroknak a magyar kisebbség biztonságos életét szolgáló garanciák megteremtésével segíthetne a magyar állam, akár az e viszonylatban még hiányzó alapszerződés keretében. Románia vagy Szlovákia esetében az eddigi eredmények alapján tovább lehet menni. A kisebbségi közösségek önrendelkezését, a saját intézményeik fenntartására és irányítására való jogukat lehetne további nemzetközi garanciákkal alátámasztani a korábban megkötött alapszerződések egyfajta második kiadásával. Az RMDSZ programjában például ma az autonómia a fő cél: a Székelyföld területi autonómiája s az egész romániai magyarság kulturális önrendelkezése, amit személyi elvű autonómiának neveznek. A magyar állam arra igyekezzen garanciákat teremteni, amit a kisebbségben élő magyar közösség a maga fő céljának tekint. Ez persze hosszú, sokfordulós tárgyalásokat igényel a kisebbségi politikai szervezetek részvételével, s ezek tartalmáról a kormánynak az egyes kisebbségi magyar pártokkal, szervezetekkel országonként külön-külön kell egyeztetnie, hiszen a helyzet és a teendők alapvetően mások a Vajdaságban, Szlovákiában, Kárpátalján vagy Erdélyben. Aligha alkalmas tehát erre az egyeztetésre a minden magyarországi párt és kisebbségi szervezet együttes fórumaként létrehozott MÁÉRT.

Az a tény, hogy a népszavazás nyomán a kettős állampolgárság lekerül a napirendről, nem mentesíti a magyar államot az alól, hogy megoldást találjon a Szerbiában és Ukrajnában élő magyarok magyarországi beutazásának megkönnyítésére. Az úgynevezett "külhoni útlevél" a kampányban született átgondolatlan ötlet, hiszen egy ország nem adhat széles körben útlevelet más ország állampolgárainak. Amit "külhoni útlevélként" emlegetnek, az valójában sok évre szóló, korlátlan számú beutazásra jogosító magyar vízum. Ez ad módot a vízumkényszer bevezetése előtt kialakult kétlaki életvitel fenntartására rendszeres határátjárással. Ezt a vízumkényszer bevezetésekor a magyar állam meg is ígérte, de nem valósította meg. Ideje, hogy megtegye, természetesen nemcsak a magyarok, de a velük együtt élő, a többségi etnikumhoz tartozó kárpátaljaiak és vajdaságiak számára is (hiszen a vízumkiadásban etnikai megkülönböztetés nem alkalmazható).

Míg azok számára, akik szülőföldjükön maradnak, nem volna helyes általában magyar állampolgárságot adni, azoknak viszont, akik rászánják magukat az áttelepülésre, az eddiginél könnyebben és gyorsabban kell azt megadni. Az évekig húzódó megalázó tortúrának, amelyről annyi áttelepült magyar panaszkodott az elmúlt évtizedben, nem szabad megismétlődnie. Tudnunk kell, hogy nehéz döntést hoztak, és ha egyszer meghozták, akkor anyagi és erkölcsi értelemben is rászolgáltak a magyar állam támogatására.

A népszavazás eredménye súlyos csalódást okozott a szomszéd országokban élő magyarok közül sokaknak, akik hitelt adtak a magyarországi jobboldal és saját vezetőik által keltett illúzióknak. A kormánykoalíciónak most haladéktalanul lépnie kell, s az "új nemzetpolitika" szólamai, a Szülőföld-program propagandafogása helyett hathatós, kézzelfogható intézkedéseket kell napirendre tűznie, amelyek világossá teszik, hogy a kormánypártok és a felhívásukat követő választópolgárok nem a szomszéd országokban élő magyarokhoz fűződő kapcsolatokra, a kisebbségi közösségek támogatására, hanem csupán ezek egyik, alkalmatlan és helytelen formájára mondtak nemet.

A szerző közgazdász, volt országgyűlési képviselő (SZDSZ)

- Ha sikerült volna összekapcsolni egy valóságshow-szavazással, összejött volna akár 95 százalékos részvétel is