A "nemnemszép" könnyedén helyettesítette a csúfat. A jelenlegi diskurzusban is éppúgy beszélnek a szülőföldről, miképp anyázhat a B-közép: önfeledten, a gondolkodás felelőssége nélkül, zsigerből reagálva valamire, amit különben érteni nem akarnak. Fontosabb a reakció, mint maga az esemény. Az indulat formája, mint a pálya.

Hogy érthetőbb legyek: azóta szemlélem gyanakodva erdélyi szülőföldemet, amióta külön beszédmód, sőt program kívánja, írja elő, hogy ott maradjak, élő hátországként, felfedezésre váró kultúrkincsként. Persze az egész fifikásabb és árnyaltabb: erre lenne pénz, erre lehet pályázni. Épp akkor, amikor elvileg megnyílna előttünk a világ, szűkebben: Európa. Tehát lenne itt egy élmény, mely élmény nemzedékek életéből kimaradt a maga következményeivel, ám ez az élmény nem lehet teljes, mert a szülőföld nem ereszt. Aki demagóg vagy nyugdíjas, persze mondhatja, ennyiért még az ajtót is rászögezhetnék. De hát épp itt a baj, a gondolkodás nélküli beszéd ugyanis azzal jár, hogy a kimondottakat sem terheli semmi következmény, éppúgy beszélhetünk tarháló erdélyi nyugdíjasról, mint választójog után sunnyogó románokról. Maga az indulat a fontos, mely további indulatot generál, lesz belőle "magyarokat nem szolgálunk ki", és bejelentett, majd elhalasztott zászlóégetés. Már csak az lesz fontos, hogy minden lépést kövessen egy másik, mert ez még azt az illúziót keltheti, hogy élünk, tartozunk valahová, tán még haladunk is. A "mi"csak a "ti" bőrén jöhet létre, csak ha azoknak odamondtunk, verbálisan felnégyeltük, darabjait okulásként széthordoztuk. A többi már nem elég ünnepélyes, hírértékkel nem bír, címlapra tehát nem kerülhet. A normalitás még sosem volt ennyire szürke, ennyire unalmas.

A legrosszabb, hogy előállt egy helyzet, melyben nem lehet okosnak lenni. Magyarnak is csak módjával. Fél szájjal, óvatosan. Mert most vagy az magyar, aki nem szolgál ki, vagy az, akinek nincs elég pénze. Esetleg az, aki álmában is a himnuszt motyogja. Mostanság a "magyar vagyok" mondat meglehetősen komikusan hangzik, báj és szellem nélkül, csak a pőre nevetségesség. Az "erdélyi magyar vagyok" ráadásul siránkozó, az örök panaszos hangja, aki orvos és gyógyszer nélkül maradt. S most még a nővérke mosolyát is megvonták tőle. Büszkeségre (nem rátartiságra), önreflexióra (nem köldöknézésre) esély sincs. Pedig én végre az lennék, aki.

Elfelejteném a "határon túlit", a "státusmagyart", a "tizenötmilliót". Kimondanám végre, hogy "én". Ha Trianon továbbra is gond lenne, seb és trauma, akkor kerítenék annyi időt, hogy végiggondolom. Mit akarok és mit nem: tompítani vagy mélyíteni mindazt, ami azóta történt, hátha a gondolatsor végén megjelenik a "mi". Mert csak úgy veszítheti értelmét valami, ha először ismét értelmet kap. Helyet a beszédben. A mondatokban és nem a szlogenekben.

Engem addig ne is kérdezzenek. Nem választok és nem népszavazok. Nem öltözöm zászlóégetéshez, de nem is szolgálok ki. Nem megyek ki, de nem is maradok. Nem leszek riportfilm a Duna TV-ben, és nem leszek költségvetési tétel. Én leszek. Zsidó, cigány vagy román. Ahogy és aminek tetszik.