Például, akik emelt fővel állították, hogy az állami kórházak eladását tiltó döntés az orvosok magánpraxisát is érintené (pár ezer vesebeteg szavazata kedvéért még a dialízisállomások ügyét is belekeverték a dologba), vagy a kisnyugdíjasokat riogatták áttelepülők százezreivel, nos, ezek az emberek pártjuk pillanatnyi sikere érdekében tudatosan hazudtak, ezt gyorsan ki kell mondani. De nem biztos, hogy hosszabb távon könnyebb lesz azoknak, akik az idei advent első vasárnapját kollektív történelemírásra szánták: "Vasárnap el kell vágnunk a torkát a modernségnek" - így. Miért? Miért most? Csak. Vagy magyar, vagy modern. Mi lesz, ha azt a történelmet, amit írnak, egyszer majd a fejükre olvassák?

Mégsem az ő gondjuk aggaszt, hanem a miénk. Leszavazunk, és együtt maradunk ismét. Mi, elvakult irredenták és rossz magyarok, posztkommunista piackerülők és nemzetivagyon-végkiárusítók. Zötykölődünk együtt tovább a metrón, a vonaton, és gyanakodva méregetjük egymást. Rossz lesz most nekünk, nehéz lesz, akárhogy dőlnek el a dolgok (mert ezt még pénteken írom, szavazás előtt két nappal). Ismét kettészakadt az ország, amely sohase volt egészen egyben, így azután a politikusoknak biztos megélhetést kínál további szaggatása. (Bővebben erről két esztendeje A magyar helyzet címmel írtam, Létezik-e? című kötetemben olvasható.)

Sorsdöntő kérdésekben kell választanunk, de nem tudhattuk meg, hogy az "igen" és a "nem" mit jelent. Nem, mert a demokrácia alapintézménye nem működött: az érvek és ellenérvek nyilvános mérlegelése, párbeszéde elmaradt. Amikor a kórházak ügyében az egymással ellenkező álláspontok legilletékesebb képviselői rendeztek vitát - november 30-án a Közgazdasági Egyetemen -, arról egyetlen újság (a Magyar Nemzet) tájékoztatott úgy, ahogy, s egyetlen televíziós társaság se volt rá kíváncsi. Az észérvek vetélkedése csak zavarta volna a demagógia harsogását.

Akárhogy döntünk, senki se mossa le rólunk, hogy pártszenvedélyek szerint döntöttünk, és nem "a dolgot magát" néztük, már amennyire "maga a dolog" a nagy füstből és ködből egyáltalán kilátszott. Hogy így történt, arról mindenekelőtt az tehet, aki a két kérdést egyszerre, egy időben szavaztatta meg. Ettől kezdve nem határon túli testvéreinkről és nem kórházakról szólt a küzdelem, hanem arról, hogy ki győz le kit. Hiába, hogy a kórház-privatizáció megakadályozását eredetileg baloldaliak (szakszervezet, Munkáspárt, Európai Szociális Fórum) tűzték napirendre, hiába, hogy a Fidesz korábban nem lelkesedett a kettős állampolgárság eszméjéért, most mindkét követelés a politikai jobboldalra mondott igen szinonimája lett, elutasításuk pedig minden balliberális számára erkölcsi kötelességgé. Akárhogy döntünk, írom ezt még a szavazás előtt, majd el ne feledjük, hogy rosszul döntöttünk. Alkalmatlan körülmények között, tájékozatlanul. Hogy érthetőbb legyen: nem a kettős állampolgárság és nem a kórház-privatizáció előnyeiről és hátrányairól döntöttünk, ezeket kellőképpen mérlegelni sem adódott alkalom, hanem Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor időközi választási mérkőzésén statisztáltunk, még ha a legjobb szándékkal is.

Szombat, vasárnap, vasárnap este, BANG!!!

�Magyarországon a kétpártállam rendje megszilárdult. A népnek nem nagyon akaródzott akarni.

Miért pártállami a demokráciánk, miért pártállami az egész politikai sajtó és a média? Mert állampártjaink magától értetődő, rutinos mozdulattal vették le ismét népi vállainkról a véleményformálás terhét, s gondolkodtak, vitáztak, átkozódtak helyettünk. De ki kérdezte őket? A népet kérdezték, ha nem tévedek. A népakarat közvetlen megnyilatkozásának aktusából azonban a politikai pártok erőpróbája lett, a demokráciából Magyarországon pártokrácia lett.

Ami a népet illeti, látván, hogy szerepe ezúttal se több, mint hogy felsorakozzon bölcs vezérei mögé, és szavazatával visszaigazolja egyik vagy másik oldal agitációjának sikerét, fogta magát, és inkább otthon maradt. Még meg is fogják dicsérni érte a megmondóemberek. Hogy egy jóléti társadalomban, egy médiademokráciában ez pont így szokás. Hogy rosszul tették fel a kérdéseket. Mi pedig elégedetten húzzuk majd ki magunkat a karosszékben a tévé előtt. Pedig nem erről van szó. Arról van szó, hogy a pártok mozgósító ereje nem elegendő ahhoz, hogy a választópolgárok kritikus tömegét az urnák elé terelje. Olyan kérdésekben sem, amelyek valamennyiünknek a húsába vágnak. Csak ahhoz elegendő, hogy a nyilvános közbeszédet a maguk képére formálják, de ahhoz már nem, hogy ez a beszéd visszhangra találjon. A nép (mint olyan) elfogadta, hogy a politika az, amit a pártok és értelmiségi segédcsapataik feltálalnak nekik, és nem nagyon kér belőle. Nem kér a nép�

Amire talán kevesen számítottak: a magyarországiak többsége 2004 decemberében hallgatásával vagy nemleges szavazatával kinyilatkoztatta, hogy állampolgári jogait nem kívánja megosztani a határokon kívül rekedt nemzettársakkal. A levágott tag többé nem hiányzik. Úgy látszik, már a helye se fáj.

Magyarázhatjuk ezt százféleképpen - fogják is sokáig -, nekem József Attila sorai jutottak az eszembe: "aki szegény, az a legszegényebb�" Jól számoltak, akik a reménytelenül és megalázóan szegény emberek sokaságát azzal riogatták, hogy ez a gesztus őket még szegényebbé teheti. A szegényekre a legkönnyebb ráijeszteni. A szegényektől a legkönnyebb elvenni azt a keveset is, amijük van. Vagy lehetne. Nem mondom meg, mi az. Nem akarom őket megbántani.

És jól sikerült ugyanakkor, túlságosan is jól, a jobboldalnak - amely szereti magát nemzeti tábornak nevezni - a nemzeti ügy kisajátítása. Most, amikor mindannyiunknak kínálták - döbbenetesen kevesen kértek belőle. A kettős állampolgárság jelképes elégtételadás lehetett volna a határainkon kívül rekedt magyaroknak. Megadjuk-e nekik? Erre - szerintem - becsülettel csak igenlő válasz adható. Más kérdés, hogy mennyire jártak volna jól vele. Aki a kérdést megkockáztatta, súlyos felelősséget vett a nyakába. Az elutasítás szégyenét azonban mindannyian viselni fogjuk, amíg élünk.

S viselik a következményeket a határon túliak, abban az értelemben is, hogy a vasárnapi szavazás tovább rontotta a magyar diplomácia alkupozícióját a nemzeti kisebbségek ügyében. Erőfeszítéseink sikertelenségének fő oka eddig is az volt, hogy belső megosztottságunkat gátlástalanul vittük ország-világ elé. Így történt ezúttal is.

A kórházkérdés pedig messze túlmutat a kórházakon. Még a privatizáció reményében újra és újra elsikkasztott egészségügyi reformon is túl, a népszavazás kivételes alkalom lett volna arra, hogy másfél évtizeddel a rendszerváltás után végre megvitassuk és megszavazzuk - nem azt, hogy miféle pártot, de hogy miféle országot szeretnénk magunknak. Nem így történt, és nem dőlt el semmi: ki-ki kedve szerint értelmezgeti majd, hogy miről szólt a kérdés, amire a kisebbség többsége igennel válaszolt.

Szerintem arról, hogy nem minden eladó! Csak az eladó, amit el akarunk adni. A bíróságok, iskolák és kórházak, általában a közszolgáltatások üzleti alapra helyezése ellen nyilvánvaló érvek sokasága szól. Ahol a tulajdon működtetésének nem a haszonszerzés az elsőrendű célja, ott a piaci mechanizmusok létjogosultsága korántsem nyilvánvaló. (A kórházak esetében még a példaként emlegetett Egyesült Államokban sem haladja meg a 15 százalékot a magántulajdon részesedése.) Természetesen nem az orvosi magánpraxisról szólt a kérdés, nem is a nonprofit alapítványok, egyházak, karitatív szervezetek szerepvállalásáról, hanem az üzleti befektetőkről. A gyógyító tevékenység túlnyomó része nem folyhat és nem is folyik sehol a világon a kereslet-kínálat piaci törvényei szerint. Olyan piac volna ez, ahol a vevő nem tudhatja pontosan, hogy mit vesz, még azt se, hogy mire van szüksége, minden lényeges kérdésben az "eladóra" kellene hagyatkoznia, és döntéseit ráadásul az elképzelhető legkiszolgáltatottabb helyzetben hozza meg. A tranzakció költségeit viszont nem ő fizeti, hanem a társadalombiztosítás és a kormányzat, őket pedig törvény kötelezi, hogy állják a számlát. A biztosítási kassza pedig véges, tehát a nyeresége növelésében kifogyhatatlanul leleményes üzleti szféra a nonprofit (állami, önkormányzati) egészségügytől fogja elvonni a rendelkezésre álló forrásokat. Nincs is, ami ebben megakadályozhatná, mert Magyarországon sem a kezelési protokoll, sem a biztosítási orvosok hálózata nem jött létre (valakiknek nagyon nem érdeke, hogy megtudjuk, mi mibe kerül).

Ha pedig az állam valóban olyan rossz tulajdonos volna, mint híresztelik, akkor ne csak a kórházakat ne bízzuk rá! Nosza, privatizáljuk a gyógyulásra szánt közpénzeket, szüntessük meg a társadalombiztosítást, ha egyszer a magántulajdon és a verseny hatékonyabb forráselosztást biztosít! Ki akarja magát üzleti alapon, piaci áron gyógykezeltetni?

Ideje végre belátnunk, hogy "jó kapitalizmus" és a "rossz kapitalizmus" egyaránt az államszocializmustól frissen szabadult társadalmak vágy- és rémképzete volt. Az állam egyeduralmát a demokráciában nem a piac egyeduralma váltja fel. Ahol igen, annak a rendszernek a neve nem demokrácia. A befektetési lehetőségekre vadászó tőke ugyanakkor világszerte egyre erőteljesebben követeli a közszolgáltatások privatizálását: az oktatásét és a felsőoktatásét, a gyógyításét, az áram- és a vízszolgáltatásét, a vasutakét. Ez az utolsó, hatalmas "piac", melynek meghódítása meghoszszabbíthatja a növekedésre ítélt, tehát fenntarthatatlan globális piaci versenygazdaság élettartamát. Ma világszerte ez a törekvés áll a leghevesebb politikai viták hátterében. A népszavazás kiváló alkalom lett volna a kérdés megvitatására és a közvélemény kipuhatolására. Ezt az alkalmat elszalasztottuk.

Lányi András

A szerző író