A csúcsra járatott kampány azt éreztette az emberekkel, hogy itt már messze nem arra kell válaszolniuk, ami felől érdeklődnek tőlük, hanem arra, kire szavaznak majd 2006-ban. Ám, aki azt hiszi, hogy vasárnap erre feleltek, az is téved. Tudniillik ezt utasították el. Elutasították az ész és az érzelem szembeállítását, elutasították a megosztást, az irracionalitást, a stílust, a vitaképtelenséget, és elutasították azt, hogy pártok harcává durvuljon minden, ami körülveszi őket. Nem igaz, hogy az elmúlt vasárnap eredménye a tavaly áprilisi uniós népszavazásra hasonlít, mert akkor a távolmaradók (mintegy 54 százalék) nyugodtan bízhattak az igenben, hiszen egyik komoly politikai erő sem akart egy-egy halk fenntartáson túlmenve nemet mondani. Aki azonban tegnapelőtt otthon maradt (62 százalék), az nagyon is távol állt az igentől. Legfeljebb lelkiismereti okokból vagy a közönytől vezérelve döntött úgy, hogy nem veszi kezébe a szavazólapot.

Ha a referendum kijózanító hatással bírna, s elviselhetőbbé tenné a politikai klímát, azt mondaná az ember, megérte. De félő, hogy senki sem felejt, s közben senki sem tanul belőle. Az ellenzék ünnepelni fogja az igenek győzelmét, holott a jobboldal vezető ereje komoly árat fizetett azért, mert puszta haszonlesésből partnerévé tette azt, akit nemrég még kinevetett (Patrubány Miklóst), meg akit semmibe vett (Thürmer Gyulát). Orbán - mint mindig, minden témában - szavakban pártok feletti, valójában pártközi tétté emelte a kérdéseket. Pénzt, energiát, médiája harci fanfárjait, plébánosokat és lelkészeket, sőt még a köztársasági elnököt sem kímélve indította meg offenzíváját, abban bízva, hogy a kezdeményezést egy zászló alá vonva úgy istenigazából lecsaphat a szocialisták két üdvöskéjére, Gyurcsányra és Hillerre. Az, hogy ekkora "logisztikai" készültséggel a mozgósítás kudarcot vallott, komoly figyelmeztetés azok számára, akik leegyszerűsített magyarázatként csupán a kormányoldal igentől elrettentő számaival, meg az egészségügyi reprivatizáció álriadójával operálnak. A kampány egyébként - ahogyan azt megszokhattuk - tele volt túlzó, egyoldalú, hamis állítással, érzelgősséggel és csúsztatással mindkét oldalon, s - ahogyan azt megszokhattuk - érvekkel teli viták helyett (Antalóczy Timea, szociológus kifejezését elorozva) "igazi dühök jöttek elő". Márpedig az elkötelezetteken kívüli körben nincs ennél riasztóbb, ha pedig ez így van, elképzelhető, hogy sokan honorálták a miniszterelnök szokatlan vállalkozását, pódiumra lépését Tőkés László csapatával szemben.

Csakhogy sem a szocialisták, sem pedig Gyurcsány Ferenc nem játszott egy húron - amit lehet most eleve megtervezett koreográfiának beállítani, a zavar és a bizonytalanság azonban úgy erősödött bennük, ahogyan napról napra, lépésről lépésre mérték fel a számukra felállított kelepce nagyságát. És az MSZP ismét hű volt önmagához. A Fidesznél ugyanis elképzelhetetlen az, hogy egy politikailag kulcsfontosságú, ráadásul kiélezett helyzetben, amikor Orbán Viktor keresztbe-kasul "kétigenezik" az országban, mondjuk Harrach Péter úgy nyilatkozzon: mindenki szavazzon lelkiismerete szerint. Vagy a polgári szövetség kulturális tagozatának eszébe jusson, hogy figyelmeztesse a pártelnökséget: jobb az egy igen, egy nem. Korai még azt mondani, hogy Hiller István sem képes összefogni pártja különböző erővonalait, de hogy elég dolga lesz, az biztos. Persze, hozzátartozik az igazsághoz, hogy a két nem az SZDSZ-nél könnyebben született meg, mint az MSZP-nél, ahol a döntéshez állítólag a gyurcsányi gőzhenger is besegített. És amikor a vezető szocialista politikusok a kampány első szakaszában észrevették, hogy a miniszterelnök (mint kormányfő) a kettős állampolgársággal kapcsolatban ódzkodik a határozott nem kimondásától, úgy érezték, könnyen kettős csapdába eshetnek: még szimpatizánsaik egy része is elfordulhat tőlük. Közben Gyurcsány Ferencet több hozzá közel álló is arról igyekezett meggyőzni, hogy ne kötelezze el magát. E tanácsot alátámasztották a menet közben készülő közvélemény-kutatások adatai is. Ezért bár a miniszterelnök nem rejtette véka alá véleményét, valamint a kormányzati kommunikáció a Szülőföld-program villámgyors összetákolása mellett továbbra is a következmények számszerű kimutatását tekintette fő feladatának, Gyurcsányra is átragadt a bizonytalanság: előbb titkolódzott ("Majd bolond leszek megmondani, hogyan szavazok!"), később a távolmaradásra buzdított, s csak a hajrában "állt be" a kettős nembe. Tény: ezzel jelentős rizikót vállalt. Nemcsak azért, mert a pártban és annak frakciójában sokan úgy vélték, hogy ezt lelkiismereti okból nem tehetik meg, de politikai szempontból is károsnak ítélték, hogy az MSZP-re ismét ráhúzható a vád: elárulja a kisebbségek ügyét. Az sem tekinthető mellékes körülménynek, hogy a szocialisták hátrébb szorított emberei már készültek sajnálkozva széttárni karjukat: tessék, őt akartátok?! És akkor még nem beszéltünk a határon túli magyar szervezetek tekintélyes vezetőiről, akik ugyanabban a veremben érezték magukat: e hirtelen reflektorfénybe került, rendkívül érzékeny probléma, amelytől eddig a hazai politikai elittel egyetemben tudatosan távol tartották magukat, elvakította őket is - fényözönben pedig lehetetlenség "árnyalni". Érthetően csak a hangos igen lehetett a válaszuk, miközben szívük és értelmük zugaiban halk és kicsi nemek is megbújhattak a népszavazásra föltett kérdés következményeit illetően.

Mindenesetre készakarva sem lehetett volna jobban összezavarni az embereket, mint ahogy azt a kormány és az ellenzék együttes erőfeszítéssel tette. Iránytűként a végére már tényleg csupán a pártszimpátia maradt, meg némi emóció a határon túliak mellett, és mindennemű privatizációval szemben. Ezek az érzelmek valószínűleg azért nem dönthették el a népszavazást, mert minden ellenkező híresztelés ellenére mégis maradt némi ráció utáni vágy a polgárokban, megpróbálnak például bizonyos kérdések megválaszolásához ismereteket szerezni, s ha ezek helyett kaotikus masszába ütköznek, megmakacsolják magukat és otthon maradnak.

Hogyan tovább? - kérdez vissza a voksoló és az attól távol maradó, akik valamennyien abban reménykednek, hogy jár valami épkézláb tanulsággal a referendum előtörténete és lefolyása. Mert leírt konklúzióból sok lesz, annyi szent. Egyelőre annyit látni, hogy minden ott folytatódik, ahol péntek éjjel, a kampánycsend előtt abbamaradt: az MVSZ népszavazni szeretne újra, a Munkáspárt büszke, és óva inti Angliát, a fideszesek szerint több az igen, a koalíció szerint a látens nem. Hogyan tovább? - hangozhatna újra a kérdés, mert az igenekből és a nemekből, no meg a "hangos" válasznélküliségből összetákolt kép legalább olyan zavaros, mint annak előtte, s a helyzetet az sem teszi átláthatóbbá, hogy az adatok ismeretében egy valamennyire is tárgyilagos döntőbíró a kormánykoalíciót hozná ki győztesnek. Na és?

A két kérdés közül az egyik kényes volt, a másik húsba vágó. A referendum egyikre sem adott választ. És jó hogy nem adott. De mára a kényes még kényesebbé vált, a húsba vágó fájdalmat lehet, hogy csak később fogjuk érezni igazán. Hogyan tovább? Felelős választ kérünk. Különben hamarosan egy politikai outletben találjuk magunkat. Divatjamúlt holmik között, melyek csak márkájukkal vonzanak. Már akit. Lásd népszavazás, 2004. december 5.