Nem tudom, magyar állampolgárok voltak-e, és persze, hogy magyarok-e, de tény, hogy a kampánycsendbe tisztán artikulált magyarsággal olvasták be puszta létükkel, hogy ez az ügy enyhén szólva bonyolult. A kórház-privatizációról nem váltottak szót, de arról - gondolom - egyébként sem beszél élő és szavait is uraló ember magától, ha meg nem kérdezik, csatába nem hívják. Erről fölösleges többet szólni, az ügyben leadott szavazatokat úgy lehet értékelni, mintha népszavazással írnánk fel receptet egy többé-kevésbé ismeretlen betegségre. Nincs mit tenni, meglátjuk, mi történik.

Az afrikai lányok Angyalföldön viszont valódi világpolitikai tendenciákat is megtestesítettek, ezen belül a baloldali problémafelvetést. Általában ez az az oldal, amely Nyugat-Európában azért hozza fel a kettős állampolgárság ügyét, hogy a volt gyarmatokról érkezőket, vagy a vendégmunkások gyerekeit tisztességes jogi keretek között lehessen tudni. A konzervatív és jobboldali pártok az anyaországon kívül - többnyire igen távol, mondjuk az egykori gyarmatokon - élők javára vetik fel ugyanezt a kérdést. Mindkét helyzet jól áttekinthető, értelmezhető. Nem úgy, mint az a szituáció, amelybe a magyar választók és a határon túli magyarok sodródtak.

A népszavazást a Magyarok Világszövetsége kezdeményezte, amely szervezet elnöke, Patrubány Miklós reményei szerint "ugyanazt a szerepet töltheti be a magyar emberek világméretű szabad szerveződésében, mint a himnusz, vagy a nemzeti színű zászló a szimbólumok világában, és a Szent Korona a magyar államiság megjelenítésében". Ehhez képest a magyarországi magyar emberek, kik a himnuszt és a nemzeti zászlót jól ismerik, semmit nem tudnak arról, hogy kik alkotják ezt a szövetséget, csak arról értesülhettek, hogy minden komoly politikai erő felmondta velük az együttműködést, de Tőkés Lászlóval és Duray Miklóssal is hol perben, hol haragban voltak, és mégis, most arra a kérdésre kellett felelnünk, amit ők tettek fel: akarjuk-e hogy a határon túli magyarok� de mit is? A témára fokozatosan ráhangolódó Fidesz-érvelés szerint csak azt, hogy miközben mindenki marad, ahol van, a kitaszítottság XX. századi érzése múljon el a "kívül rekedt" magyarságról. A kormányoldal olvasatában éppen az a kérdés, hogy ott maradnak-e. Ha jönnek, ha tovább mennek, az kezelhetetlen helyzeteket okozhat, de talán mégsem, nem tudjuk biztosan, mint ahogy semmit sem, azonkívül, hogy a határon túli magyarok a könnyen felvehető hazai szavazólapokkal jobbra boríthatják az itteni politikai egyensúlyt.

Ezek azok a szempontok, így együtt, amellyel egy jóérzésű választó nem tud mit kezdeni. Aligha véletlen, hogy a világ úgy alakította kultúráját, hogy csak kivételesen hívja népszavazásra az embereket, egyébként politikusokra bízza a döntéseket. Ők természetszerűen bomlanak egymással szemben álló csoportokra, s a választópolgár viszonylag könnyen választhat közöttük. De arról dönteni egymagunkban egy kiáltó igennel vagy egy elforduló nemmel, hogy mi jó egy általunk bizony nem ismert embercsoportnak, ha már mérlegelni kell, ha nem hitre pattanunk, kegyetlenül nehéz. Nem csoda, hogy a választók túlnyomó többsége elmenekült előle. Kíméletlenség volna ezt más magyarok iránti közömbösségnek tekinteni. Inkább a kétségbeesett tanácstalanság gesztusa ez. És semmit nem mond el arról, hogy aki így vagy úgy szavazott, az segített-e húsz éve, szállással, bejelentkezéssel nekik, vagy csak most használja az olcsó erdélyi cselédséget. A friss eredmények birtokában vegyük úgy, hogy nem volt kevés az igen és nem volt sok a nem. Ne a vita folytatódjon, ne is belpolitikai következtetésekről, győztesekről és vesztesekről szóljanak diadalittas, vagy indulatos elemzések, ne a sebeket mélyítsük tovább, inkább a kármentésre szövetkezzenek a politikai erők - a határon túliak támogatásában szülessen konszenzus. Róluk - velük.

Egyben megegyezhetünk: nem ez volt az a nap, amelyen a himnusz második sorát, a "jókedvvel" kezdetűt könnyen lehetett mondani. És akkor a ma még beláthatatlan folytatásról, mármint hogy "megbűnhődte"-e, szó se essék.