Van remény rá, hogy némi szerephez jusson a józan ész ebben a vitában? Franciaország hozzájárulhat a helyzet tisztázásához, és ezt előítéletek és szenvedélyek nélkül kell megtennie.

Vizsgáljuk meg az említett érveket: a Törökországnak tett ígéreteket és egy muzulmán állam visszautasításának hatását.

A hatvanas években tett ígéretek más körülmények között születtek. Ezek Törökországnak a Közös Piacba való esetleges belépéséről szóltak, a Közös Piac pedig abban az időben kizárólag gazdasági jellegű szervezetként működött. Mondhatjuk, hogy betartottuk ebbéli ígéretünket, hiszen az Európai Unió 1995-ben vámuniós megállapodást írt alá Törökországgal, mely utat nyitott számára a közös piac felé.

Ami Törökország uniós csatlakozásának vallási okokból történő elutasítását illeti, itt egy olyan hátsó gondolatról van szó, amelyet a csatlakozás híveitől vettek át ellenfeleik. Ebben a kérdésben kategorikusan kell fogalmaznunk: Törökország többségi vallása nem lehet érv sem az ország csatlakozási kérelmének elutasítása mellett, sem pedig ellene! Egyébiránt az EU nagy valószínűséggel befogad majd egy a muzulmán kultúrkörhöz tartozó országot, Bosznia-Hercegovinát, amint társadalmi béke és érett demokrácia lesz majd a volt Jugoszlávia területén.

De az, hogy a vallásra való hivatkozás nem érv Törökország csatlakozása ellen, nem jelenti azt, hogy érv lehetne mellette. Hogy érvelni lehetne azzal: Törökország belépése megakadályozhatná, hogy az ország az iszlám fundamentalizmus felé sodródjon? Ezt nem tudhatjuk. Ez belső tényezőktől és a szomszédos iszlám országokkal vállalt szolidaritástól, annak jellegétől is függ. A törökök számára természetesebbnek tűnhet a hit és a szolidaritás parancsát követni, mint az oly távoli brüsszeli hatóságok diktálta mintákat az ország törvényhozásának alakításában.

"Európai állam-e" Törökország? Törökország rendelkezik egy kis kiterjedésű európai területtel is, de ez csak az ország területének 5 százalékát teszi ki, és a lakosság 8 százalékának ad otthont. A fennmaradó rész Ázsiában található, az Anatóliai-fennsíkon, ahová a modern Törökország megalapítója, Kemál Atatürk helyezte át a fővárost.

Törökország rövid szakaszon határos két európai szomszédjával, Görögországgal és Bulgáriával, s hosszú szakaszon az egykori Oszmán Birodalom részét képező közép-keleti országokkal, Szíriával és Irakkal. Ezen kívül Iránnal és Örményországgal is van közös határa. A törökök saját nyelvvel és kultúrával rendelkeznek. Nyelvük nem tartozik az indoeurópai nyelvcsaládhoz.

Törökország lakosságszáma a 73 millióhoz közelít. Népesebb, mint Németország kivételével bármely európai állam. Az ENSZ demográfiai becslései alapján húsz év múlva közel 89 millió lakossal Törökország lenne az Európai Unió legnépesebb állama. Ehhez vegyük hozzá, hogy Törökország lakossága egy nagyobb török ajkú közösség része, amelyet a szolidaritás tart össze, és amelynek határai keleten olyan közép-ázsiai államokig terjednek, mint például Türkmenisztán.

A török életszínvonal jelentősen elmarad az európai átlagtól. Az egy főre jutó jövedelem az újonnan csatlakozott tíz államénak is csak a fele, a 15 régi tagénak pedig csak az ötöde. A török gazdaság struktúrája az utóbbi évek jelentős fejlődése ellenére is messze elmarad az európai "normáktól". A mezőgazdasági termelés a GDP-nek még mindig 14 százalékát teszi ki, s az EU mezőgazdasági biztosa szerint: "A török mezőgazdaság belépésével kapcsolatos költségvetési kiadások önmagukban magasabbak lesznek, mint a mostani tíz új belépővel kapcsolatosak voltak összesen."

Az Európa-terv mostani bizonytalansága, az európai polgárok ezzel kapcsolatos szkepticizmusa - amit az európai választásokon való alacsony részvételi arány is mutat - a terv átláthatóságának hiányával magyarázható. Melyik Európáról van szó egyáltalán? A fokozatos bővítések egyre csak növelték a zűrzavart a fejekben. Meddig menekülhet még előre ez a szervezetlen, kevéssé hatékony Európa, amely egyre kevésbé élvezi lakosságának demokratikus támogatását?

Az európaiaknak meg kellene szilárdítaniuk identitásukat. "Európai hazafiság" csak akkor létezhet, amikor az európai polgárok rádöbbennek arra, hogy ugyanahhoz a csoporthoz tartoznak.

Az Európai Konvent megpróbálta alaposabban definiálni ennek az egységnek az alapjait: az ókori Görögország és Róma kulturális hozadéka, az európaiak életét átható vallási örökség, a reneszánsz alkotó lendülete, a Fény Századának filozófiája, a racionális és tudományos gondolkodás hatása. Törökország ezek egyikében sem osztozott Európával. Ez ténymegállapítás, nem pedig pejoratív ítélet! Törökország saját történelme és kultúrája az európaival párhuzamosan fejlődött és megbecsülést érdemel, de a mai EU kohéziójához olyannyira szükséges identitás alapjai mások.

Ha Törökország - bármely időpontban - csatlakozna, az EU első számú döntéshozójává válna, s megváltozna az európai terv lényege! Törökország nem maradna követők nélkül. Már most sorban állnak a várakozók, Keleten éppúgy, mint Nyugaton. Az ukrajnai választási vita lényege is az EU-hoz való csatlakozás lehetősége. Valószínű, hogy Marokkó is a Törökország által megnyitott útra kívánna majd lépni. Ebből egy folyamatos bővítési folyamat következik, amely destabilizálja az unió rendszerének működését, és az elveszíti eredeti racionalitását.

A parlament képviselőinek száma nem haladhatja meg a 750-et, s a helyeken előreláthatólag népességük arányában osztoznak majd a tagországok, a kis országok számára kedvező enyhe korrekció és országonként 96-ban maximált taglétszám mellett. Belépése esetén Törökország az Európai Unió népességének 15 százalékát alkotná. Így 96 képviselővel rendelkezne, mint Németország. Annak érdekében, hogy helyet teremtsenek az új képviselők számára, csökkenteni kellene a régi tagok számát, ami elsősorban Nagy-Britanniát, Franciaországot és Olaszországot érintené.

A Miniszterek Tanácsa estében az alkotmány a kettős többséget írja elő: egy döntés elfogadásához a tagállamok 55 százalékának támogatása szükséges, úgy, hogy azok az unió népességének legalább 65 százalékát képviseljék. A maga 15 százalékával Törökország a döntéshozás központi elemévé válna. Emlékezzünk csak Spanyolország és Lengyelország szenvedélyes tiltakozására a kettős többség ellen, amely esetükben mindössze néhány pontos hátrányt jelentett. Törökország belépésével ez a hátrány 15 pontosra növekedne!

Ha el akarjuk kerülni azt a helyzetet, hogy az unióhoz legkésőbb csatlakozott - éppen ezért annak működését legkevésbé ismerő - állam váljon a legfőbb döntéshozóvá, módosítani kellene az alkotmányt, és maximálni az egy országra jutó szavazatok számát. Emlékezzünk vissza arra, hogy ez a kérdés mekkora vitát váltott ki a konventben, és gondoljunk bele, hogy mekkora esély van egy mindenki számára elfogadható változat kialakítására.

Nem szeretném, ha félreértenének. Nem a Törökországgal szembeni elutasító, lenéző magatartást pártolom. Épp ellenkezőleg.

Törökország nagy és népes ország, ezért Európa számára "méretbeli" problémákat okoz. Kibillentené egyensúlyából a közösség jelenleg még oly törékeny és más célokra tervezett szerkezetét. Minden alkotmányt - az amerikait éppúgy, mint a franciát, vagy az európait - aprólékos gonddal szerkesztették meg a pillanat kényszereiből és adottságaiból következő kompromisszumok eredményeként. A minap aláírt európai alkotmányt nem egy Törökország méretű hatalom befogadására tervezték.

Az európai vezetők többsége belesodródott a leegyszerűsítés zsákutcájába: vagy igent mondanak a Törökország európai uniós csatlakozását előkészítő tárgyalások megkezdésére, vagy becsapják az orra előtt az ajtót. Mitől ez a szegényes fantázia? Mitől egyszerűsödtek le ennyire a választási lehetőségek? Mások jobban tudják kezelni az ilyen problémákat: az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó között körülbelül ugyanannyi - ha nem több - hasonlóság van, mint az Európai Unió és Törökország között. Senkinek sem jutott eszébe egyesíteni őket. Türelmesen kiépítettek egy szabad kereskedelmi zónát. Kétoldalú együttműködéseket alakítanak ki.

Európának szomszédaihoz - nemcsak Törökországhoz, hanem Oroszországhoz és a mediterrán térség államaihoz is - fűződő kapcsolatának meghatározásában kreativitására és képzelőerejére kellene támaszkodnia. Ha az egyetlen szóba jöhető lehetőség a partner beléptetése az unióba vagy a vele való szembehelyezkedés, akkor az Európai Unió arra ítéltetik, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének regionális csoportjává alakuljon át, a találkozás, a dialógus és néhány speciális együttműködés színterévé. De ebben az esetben nincs közös identitás, közös akarat, közös szerepvállalás. A világ az ily módon peremre szorult Európa nélkül fog tovább fejlődni.

A Törökországgal való jövőbeni tárgyalásoknak tehát nem a csatlakozásra kell irányulniuk, hanem annak vizsgálatára, hogy az Európai Unió milyen típusú kapcsolatokat alakíthatna ki nagy szomszédaival. Próbáljunk konkrétabban fogalmazni: a gazdaság területén minden lehetséges, de csak fokozatosan valósítható meg; a politikában csak - mindkét fél számára kielégítő - együttműködésekről lehet szó. Az Európai Uniónak képesnek kell lennie arra, hogy késedelem nélkül bemutasson Törökországnak egy átgondolt, tisztességes és pontos javaslatot.

Nem véletlenül javasolta az Európai Konvent az alkotmány kiegészítését az 57. cikkel, mely lehetővé teszi az Európai Unió számára, hogy különleges partnerségi megállapodásokról tárgyaljon szomszédaival. Ez a szöveg alapos mérlegelés eredményeként jött létre azzal kapcsolatban, hogy az Európai Unió miként tehetne eleget keleti, délkeleti és déli szomszédai jogos kérésének anélkül, hogy meg kellene változtatnia jellegét.

A fentiekből egyértelműen levonható a következtetés: jövő év decemberében az Európai Tanácsnak tárgyalásokat kell kezdeményeznie egy, a gazdasági fejlődést biztosító közös zóna létrehozásáról és a politikai együttműködés állandó kereteinek kialakításáról, amelyek a Törökország és az Európai Unió között létesítendő különleges partneri viszony alapjait képeznék.

Véleményem szerint ez az a konstruktív és realista hozzáállás, amely lehetővé teszi a fejlődést, megfelel Törökország elvárásainak anélkül, hogy veszélybe sodorná az Európai Unió törékeny építményét, amely még nem heverte ki a legutóbbi bővítésnek az intézményekre és a költségvetésre gyakorolt hatásait.

Ezt a javaslatot pedig, magától értetődően, aktívan támogatnia kell - partnereivel együtt - az alapítók bölcsességével bíró Franciaországnak is, egy olyan döntés érdekében, amely - ugye, emlékszünk! - csak egyhangú lehet.

Ha már az utóbbi időben oly gyakran hangzott el az a kérdés, hogy "És mi lesz Törökországgal?", ideje lenne feltennünk egy másikat is: "És mi lesz Európával?".

Valéry Giscard d'Estaing

A szerző az Európai Unió alkotmányának tervezetét kidolgozó konvent elnöke, Franciaország köztársasági elnöke volt 1974 és 1981 között