A karácsonyokat, az esküvőket és a temetéseket leszámítva a prózaíró nem nagyon találkozott a rokonaival. Szó se volt haragról vagy elzárkózásról, egyszerűen nem játszottak olyan mértékben szerepet egymás életében, ami indokolta volna a sűrűbb találkozást. Sárosdi először csodálkozott is, hogy meghívták Máté zsúrjára, aztán azt gondolta: a kisfiú tízéves, bizonyára emlékezetessé akarják tenni a kerek évfordulót. Úgyhogy a következő hetet ajándékvásárlással töltötte. Hoszszasan hezitált a játékok között, majd úgy döntött, hogy mivel nem tudja, milyen játékai vannak, ezért inkább könyvet vesz Máténak. Különben is: Sárosdi szeretett könyvet ajándékozni. Ezúttal egy autós könyvet választott, tele képekkel, és a gyerekek számára megfogalmazott leírásokkal az autó szerkezetéről.

Mikorra szombaton fölcaplatott a hegyre, és becsöngetett az unokafivérék házába, már összegyűltek a rokonok. Sárosdit a háziasszony vezette be a luftballonok és a műanyag kerti bútorok közé. "Máté fönt van a szobájában - mondta Sárosdi unokafivére. - Az új játékokat mutatja meg a pajtásainak. Fölkísérlek."

Az új játékok számítógépes lemezeket jelentettek: nagy kupacban álltak a gyerekszobában a kisfiú asztalán. Máté bőszen verte a klaviatúrát, és nagyon zokon vette, hogy az apja, miután a felszólítások hatástalannak bizonyultak, kirángatta a rokon gyerekek irigykedő gyűrűjéből, és ráparancsolt, hogy köszönje meg Sárosdi ajándékát. A kisfiú megköszönte, rögtön le is tépte róla a csomagolópapírt, majd letette a könyvet az asztalra, két vadonatúj DVD-lemez közé, és arról érdeklődött, van-e szó benne - és ekkor egy olyan autómárkát mondott, amelyről Sárosdi még soha nem hallott. "A kedvenc autója - mosolygott az unokafivér. - Állandóan arról beszél, hogy neki majd olyan lesz. Egész biztosan van szó benne róla" - simogatta meg Máté buksiját, de a kisfiú már nem figyelt, mert a zsebében trallalázni kezdett a mobiltelefon, amelyhez az egyik kis barátjától a születésnapjára új előlapot kapott.

"Hogy megy az írás?" - kérdezte Sárosditól az unokafivére az udvaron, a süteménymorzsák és a papírtányérokon hagyott, félig elcsócsált szendvicsek között. "Hát - feszengett Sárosdi -, csinálom." "Kilátásban van valami új könyvprojekt?" - Az unokafivér meg se várta a prózaíró válaszát, arról kezdett el beszélni, hogy olyan könyvet kell írni, ami érdekli az embereket, amit szívesen megvásárolnak, és amit ajánlani tudnak az ismerőseiknek is. Nehéz izgalmas történeteket kitalálni, de hát egy írónak jó kell hogy legyen a fantáziája - magyarázta Sárosdi unokafivére, és mindehhez azt fűzte hozzá: "Kamaszkoromban egy nap alatt kiolvastam egy regényt. Manapság viszont már csak akkor kezdenék bele egy könyvbe, ha tudom, hogy érdemes az időmből áldozni rá. De hát honnét tudhatná ezt előre az ember?"

Sárosdi lenyelte a szájában lévő falatot, ám mielőtt bármit reagált volna, az unokafivére folytatta a monológot: "Nemrég a marketinges kollégám mondott ezzel kapcsolatban egy remek ötletet. Szerinte a könyveket kívülről el kellene látni olyan jelekkel, amelyek láttán mindenki el tudja dönteni, hogy érdemes-e neki az adott könyvre költenie vagy sem. Ahogyan például a tévéújságban is kis csillagok jelzik, hogy melyik filmben mennyi az izgalom, a humor vagy a romantika. S ha én mondjuk kalandregényre vágyom, akkor olyat veszek, amely három csillagot kapott az izgalom kategóriájában. A feleségemnek pedig olyat vásárolnék, amelyen három csillag jelzi a regény romantikusságát. Valami baj van?"

Az unokafivér ütni kezdte Sárosdi hátát. A prózaíró arca céklavörössé változott, vállait rázta a köhögés. Végül csak a helyére került a félrenyelt falat. Sárosdi elnézést kért, a rokonok sajnálkozva néztek rá. "Azt hiszem, elköszönök" - a prózaíró fölállt az asztal mellől. "Ugyan, maradj még" - így az unokafivére. Sárosdi a fejét rázta, és miközben még egy búcsúpillantást vetett a lufikra és a kerti bútorokra, szinte érezte, ahogy megfogan benne egy háromcsillagos novellaprojekt. Csak azt nem tudta, melyik kategóriába lehet majd beilleszteni.