"Őszi alakmegőrzés = banán!"
(Béres Alexandra)

Beszórtam másfél kiló aprót a parkolóórába, jövőre egyébként duplájára akarnák emelni, akkor majd veszek egy kézikocsit, amin huzigálom a százasokat, nyilván, a kézikocsira meg külön adót vetnek ki majd, húzgálási hozzájárulást, triplaáfát, ápolási díjat, mindegy, szóval behajigáltam másfél kilót, hogy másnap reggel tízig bírja, és ha elalszom öt percet, az egy ötezresembe kerül, mert öt perc alatt kicéduláznak, simán. És ezt, bizony, én kértem magamra. Mert hülye vagyok, nyilván. Komolyan, volt pofájuk kiküldeni egy levelet, amikor fizető övezetté lettünk nyilvánítva, hogy "a saját kérésünkre". Könny szökik a szembe: egy darabka ötvenes évek. Közém is lövethettek volna. Nyilván.

Még egyszer, tehát: beszórtam az aprót, indultam haza, mert a haza innen még hatszáz méterre van, amikor találkoztam A.-val. A. szomorú értelmiségi a térről, verseket is ír, nyilván, vállán a világ gondja, szatyrában tartós tej és sütőrum. Genfben volt a múlt héten, mondja, egy svejci barátnéjánál. Egy este pörköltet főzött a házigazdáknak (akik hűvös svejciek - v.ö.: bankárkormány), ezért aznap reggel piacra ment, beszerezni a beszerzendőket. "Háromnegyedáron jöttem ki, baszki, mintha itthon elmentem volna a Skála-piacra" - mondta szomorúan, fejébe húzta kalapját, és sírva fakadt.

Görnyedten másztam tovább a két teli Tesco-szatyorral, amikor csörgött a mobilom (hetvenezerért vettem egy éve, de ma már használhatatlan szinte, öregebbnek néz ki, mint ükapám első világháborús naplója), F. volt az, győri spanom, a lékhorgászat Mozartja, most éppen Szlovákiában van, mondja, mert levelet ad föl Londonba, egy ideje így csinálja már, Szlovákiában postáz, vacsorál és ebédel, valamit vásárol élelmiszereket (van nagyonbüdös, de az Urquellhez kiváló sörsajt is), ruhát Ausztriában vesz, mert ott vannak normális márkák, és legalább harmadával olcsóbb, mint itthon. Úgyhogy a nyolcvanas évek végének klasszikus Gorenje-futásai élednek mostan újra, hiába, a fejlődés megállíthatatlan. És nem léphetünk bele kétszer ugyanabba a hűtőládába.

Egyébként, mondta két hónapja a Club Tihany hetvenes évekből ránk maradt NDK-kompatibilis díszletei közt E. (E., mint Esterházy), az európai átlagár dupláért vásárolt két deci, nehezen vállalható minőségű vörösbort szorongatva, Ausztriába ebédelni is érdemes átjárni. Egyrészt bármelyik bécsi kisvendéglő meghaladja a Budapesten gasztronómiai csúcsként elkönyvelt éttermek színvonalát, például ott még látni lehet nyugdíj előtt álló, hatvan év körüli felszolgálókat, ott a felszolgáló még szakma ugyanis, nem pedig gyors pénzszerzési lehetőség, másrészt meg olcsóbb is, de legalábbis egy árban van a pestiekkel, és marhahúst csak Bécsben tudnak főzni rendesen, már háromszáz évvel ezelőtt is oda hajtották a marhát, ugye. Nyilván.

Még éjszaka küldött egy e-mailt Z. New Yorkból. Kiment hétvégére, kábé kétszázezerből megvolt a túra, de ezt simán meg is kereste, mert ezer dollárért vett egy laptopot, amit itthon négyszázötvenezer forintért kínáltak, meg hoz néhány ruhát, és kirándult is egyet, tehát pénzénél van, simán, sőt. Nyilván.

Ha már letöltöm azt az e-mailt: január óta huszonhárom százalékkal csökkentek a széles sávú internetárak Európában. Én mondjuk épp egy ezressel fizetek többet, mint egy éve, viszont ez a sávszélesség, amit az én ADSL-em tud, Európában nem is számít széles sávnak. Nyilván.

A nagyon nagy jólétnek ezen a versenyképes fokán valóban indokolt, hogy az aktuális politikai vezetés elgondolkodjék, miképpen tekerhetne még egyet a világ legszadistább és legáttekinthetetlenebb adórendszerén, hogy mondjuk az adókedvezményeket adóztatná meg, vagy a mobiltelefonok csengőhangjait, esetleg az egy háztartásra jutó bazmegeket. Nyilván.