A Magyarok Világszövetségén és néhány radikális határon túli szervezeten kívül senki nem akarta, hogy népszavazást írjanak ki. Legalábbis addig, míg el nem kezdődött az aláírásgyűjtés, mert akkor a Fidesz már ráült Patrubány fogatára, sőt hajtotta. Most, hogy a koalíció és az ellenzék közösen került nehéz - sőt megoldhatatlan - helyzetbe, talán egymást is láthatnák bajba került félnek. Ezen az alapon eljuthatnak odáig is, hogy a másik javaslata is csak annyira aggályos, mint az övék, de: legalább annyi jóindulat is feltételezhető róla. Kalandos ilyesmit feltételezni ellenfélről, de ebben a kivételes pillanatban meg kellene kockáztatni.

Sok ijedtséget is érezni az embereken, már akin éppen nem dühöt. Tényleg kínos a helyzet: miért kell nekünk szavaznunk arról, hogy nekik mi lesz a jó? Honnan a csudából tudnánk, hogy döntésünk eredményeként szétkergetjük-e (vagy hazasziréneljük) a "szálláshelyekről" a magyarokat, vagy éppen segítünk számukra a lelki, érzelmi biztonság megteremtésében? Netán csalárdul ígérünk valamit, amit nem tudunk teljesíteni? Nem tudhatjuk, milyen következményekkel jár az igen. Ahogy ők sem választhatnak majd nyugodt lelkiismerettel nálunk, ha állampolgárságot szerezve hamarosan nekik kell szavazni - rólunk. Ők sem fogják tudni, mikor tesznek jót.

Kényelmetlen helyzetbe keveredtünk, s ezen az sem változtat, ha ki-ki megállapíthatja, hogy a másik oldal minden érve tele van őszintétlenséggel, hamiskodással. Persze, hogy pénzbe kerül majd az igen, de értelmetlen nyolcszázezer áttelepülővel kiszámolni az árat, hiszen csak háború elől szoktak ilyen tömegben menekülni, bár még a délszláv őrjöngésben is "csak" nyolcvanezren jöttek át. És nélkülözi az ilyen ügyekben elvárható őszinteség minimumát a Fidesz, azt mondva, hogy egy fillérbe sem kerül az állampolgárság, így hát tisztán becsület dolga a szavazás. Nem tudhatják. Nem megoldás az általuk ajánlott minimálprogram, az útlevél sem, mert állampolgárság nélkül azt nem lehet megadni, vagy lehet, csak rajtunk kívül nem fogadja el senki az ilyen útlevelet. Még egy magyarigazolvány.

Hamis az összes nemzetközi példa, a spanyoloké, akik megadják a latin-amerikaiaknak, persze, csak köztük az óceán, a horvátoké, háború után, egymáshoz szaladva, és így tovább. Erőt adhatnak, de érveket nem.

Erre egyedül tán az volna jó, ha most pártok és közéleti emberek tisztességgel végiggondolnák, hogy mi a jó a másik elképzelésében. Sokat találnának. Tisztességes politikus nem érezhet kényszert, hogy becstelenséget kiáltson, ha akár egy nemleges válasz után is élettel telik meg a Szülőföld-program, kinyitják a határokat, amennyire csak lehet, és van értelmes válaszunk az általunk okozott fájdalomra. És fordítva: ha "igen", hát legfeljebb gondolkodni kell. Problémaerdő indul majd meg, de azzal a kivételes ígérettel, hogy a jó megoldásokkal örömöt lehet szerezni. Komoly nehézségeket okozhatnak a részletek. Csak ötletszerűen: ha határon túli kettős állampolgár vállal munkát Nyugat-Európában, melyik országának a kvótáját terheli, ha külföldön szorul gyógykezelésre, melyik hazájának társadalombiztosítása fizet? Szörnyűnél ízetlenebb kérdések: elő fognak jönni. Megengedhető-e majd továbbra is, hogy bemondásra lehessen lakcímet létesíteni, s vele jogok sorát szerezni, TAJ-kártyát kiváltani? Ha nem, ha folyvást ellenőrizni kell, gondot fog okozni, de kibírjuk. Mindenre lehet találni megoldást, csak arra nem, ha ízetlen, zsigerekig ható vitákkal szétziláljuk (kívül, belül) egymást e népszavazási kihívásban. Vagy ha később, bármilyen megoldás születik is, azt egymás ellen fordítjuk. Meglesz erre a politikai hajlam. De jó volna, ha ez esetben ki-ki függetleníthetné magát azoktól, akikre egyébként hallgatni szokott, mert a feltett kérdés olyan mélységekig ér, ameddig a politika el nem láthat. Lelkiismereti szavazás következik, amelyben nincs jó válasz. Talán csak olyan, amellyel valahogyan együtt lehet élni.