Tehát Varga Gyula, nyugtázzuk.

Tehát, bólint ő.

Alacsony, szakállas férfi, fehér ingben, öltönyben, messziről pedáns mesterembernek néznénk, esetleg ügynöknek. Egykedvűen álldogál a konyhaasztal előtt, az asztalon lefelé fordított tányérok száradnak, odébb egy ruhaszárító kötélen meg pokrócok levegőznek, nem messze tőlük indulatosan pirosló muskátlik és egyéb szobanövények. Egy konyhában vagyunk, csakhogy ennek a konyhának nincsenek falai, ez a konyha összecipelt bútorok, egy élet maradékát rejtő nejlonzsákok között található. Közvetlenül egy bélelt kempingsátor előtt. A sátor három fa ölelésében, a zsákhegyek között feszül. Fóliából, pokrócokból, papundekliből, összerogyni készülő bútorokból összevackolt fészek egy Rákos-patak menti kicsi zöldterületen. A néhány lépésnyi mező egyik oldalán kertes házak, nem messze lakópark épül. Belsőépítészek, csillárdílerek, különleges kádak ügynökei parkolnak Vargáék lakhelye mellett. A kocsit gondosan bezárják, figyelmesen csipogtatnak, mit lehet tudni.

Jön Varga Gyuláné. Botra támaszkodik, többszörösen magára rétegzett pulóverei fölött otthonka feszül. A Dembinszky utcában laktunk, a nyolcvanas évek közepe óta vagyunk hajléktalanok, mondják. A lakásmaffia miatt, teszik hozzá. Várjuk a folytatást, de ezen a ponton elfogy a mondat. Lakásmaffia, mi többet lehetne mondani? Hogy ígéret meg nyájas szavú ügyvéd? Hogy számonkérés meg kinevetés? Hogy utcára hajigálás meg kilátástalanság? Hogy hajléktalanszállóra nem, mert ott meglopják egymást az emberek, sok a verekedés, és különben is: mi csak együtt...

Jó régen itt vagyunk már, von vállat Varga Gyula, vagyis eleinte nem itt, hanem ott, mutat a néhány lépésnyire feketéllő fatörzsekre. Csak az a helyünk két éve leégett, mert a szél alávágott a gázpalacknak.

Merthogy volt gázpalack, akkus televízió, és most is van főzés, mosogatás, kis- és nagymosás, és van mosdás lavórban. Na hát persze, mert van életünk is, bólogat Vargáné. Akkor is volt, amikor a férjem a Ganz fémöntödéjében volt darukezelő, sőt a szocialista brigád pénztárosa, és akkor is, amikor én a közeli porcelángyárban dolgoztam, és most is, amikor nyugdíjasok vagyunk, a patakparton lakunk sátorban. Volt már itt a polgármester is, megnézte, hogy élünk, emlékezik. Azt mondtam neki, idehallgasson, én lemondok a negyvenezer forintos nyugdíjamról, adjon cserébe egy kis épületet, pincét vagy bármilyen zugot. Bólogatott: érti a problémát, aztán nem történt semmi.

Néha megjelennek a közteresek, és azt mondják a házaspárnak: jó emberek, innen el kell menniük. Hová? - kérdezik ilyenkor Vargáék. Bele a patakba, vagy föl a mennyországba? Néha megjelennek az átellenben lakók, meleg ruhát, takarót, ételt hoznak nekik.

Szomszédnak szólítják őket.

Vargáék erre büszkék.

Jön a tél, mondjuk, már szuttyog az idő. Legyintenek: meg lehet szokni. Pontos recept szerint épült a vacok, és ha az ember ügyes, akkor nem fázik.

Mi lesz a virágokkal? - kérdezzük elmenőben. Semmi, mondja Vargáné, semmi. Ők is túlélik a telet. Mindenki túléli.

Hová menjünk innen, a patakba, vagy a mennyországba?