"Álomhajón tornáztak a wellness nagykövetei"(Story magazin)

"Az ész, az értelem és a lelkiismeret nagy csapdáját látom ebben a kérdésben." (Gyurcsány Ferenc)

Továbbra is az Abszurdisztán-Hátasztán leselejtező mérkőzésről tudósítjuk önöket kíméletlenül.

Amiről eddig azt hitték, hogy sohasem, az már régen, persze.

De önöknek ezt nem kell magyaráznunk.

Egy gyönyörű, precíz, perverz szadigép nyersanyagai és végtermékei vagyunk, minden, ami történik velünk, annyira nagyon vicces, felháborító, megalázó és magasztos, hogy nagyon. A Franz Kafka Fitness Center ezerrel pörög, műkörömépítés, íriszdiagnosztika, turbószolárium csőcsere után. Kelet-európaik vagyunk, idegrendszerünk roncsolt, vécépapírunk satöbbi, satöbbi, akciós ütvefúrónk elfogyott, minden láng csak részekben lobban, gázüzletágunk veszteséges.

Teljesen magától értetődő tehát, hogy a Kárpát-medence legnagyobb vállalata egy kőolajipari cég, amikor a Kárpát-medencében kábé egy csempész-Merdzsóra való kőolaj van összesen. Mint ahogy magától értetődő az is, hogy huszonnyolc Mol-menedzser OTP-hitelből vett részvényre váltható kötvényekből összesen tízmilliárdot kaszál, miután sikerül eladni a gázüzletágat. És tökmagától értetődő, hogy ez egy teljes napra feltűnik az MSZP-frakciónak, aztán meg már nem, de még a kapitalizmus anomáliáira egyéb esetekben annyira érzékeny Fidesznek sem.

Mert hogy keressen huszonnyolc ember kétszáz-valahánymilliót nettó, az oké, de hát ők tudhatták, hogy a részvényárfolyam fölszökik rendesen, miután sikerül eladni a gázüzletágat, csak valahogy az állam nem tudta megint, mert még februárban eladta a Mol 10,5 százalékát, így, gázüzletágeladás-utáni árfolyamokkal számolva súlyos tízmilliárdokat bukott, de hát az állam már csak azért van, hogy bukjon.

Ebben a geopolitikai realitásban, az adott földsugárzási viszonyok között az úgynevezett közösségi tulajdon helyzete mindig reménytelen ugyanis, csak azok próbálják elhitetni az ellenkezőjét, akik épp a közösségi vagyon lopkodásából remélnek hasznot (tehát mindenki).

Itt a magyar lakos (lakós), mielőtt dzsakuzzis, márványfürdőszobás, plazmatévés, perzsaszőnyeges lakásába belépve lerúgná magáról a cipőt, még fölényes mozdulattal kipöcköli a lépcsőházba a Marlboro Lights dekkjét: ami mindenkié, az senkié se, ugye, a lépcsőházat meg nyalja-söpörje föl, akinek két anyja van, az se baj, ha vakolat hullik, cső rozsdáll, csak a lakásajtón kívül maradjon.

Vagy hadd mutassuk be egy konkrét példán a magántulajdon és a közösségi tulajdon életpályáját.

Vegyünk két egyforma, hasznos és értékes tárgyat, mondjuk két rézfán fütyülő rézangyalt. Az egyiket adjuk oda valakinek (magántulajdonba), a másikat vállalati tulajdonként adjuk közös használatba.

A vállalati rézfán fütyülő rézangyalon egy hét elteltével némi elszíneződés jelenik meg, a hozzá mellékelt speciális tisztítószer flakonja pedig bontatlan marad. A magánrézangyal ekkor fényesebb, mint újkorában, a tulajdonos éppen a második flakon tisztítófolyadékot vásárolja, és már vett hozzá egy eredeti rézangyalvédő huzatot. Egy hónap múlva már nincs meg a vállalati rézfán fütyülő rézangyal gyári tokja, két hónap múlva eltűnik a fütyülője, három hónapon belül letörik az egyik szárnya, aztán lába kél a rézfának, majd az angyal is szublimál, végül marad a réz, amit valaki elvisz a színesfém-felvásárlóhoz; ezalatt a privát rézfán fütyülő rézangyal naponta kifényesíttetik, műszőrmeborítást kap, optikai tunningot, szagosítót és könnyűfémfelnit, és büszkén ragyogja be dicsfényével gazdáját, a magánembert privátim.

Még üdvözölnénk az OTP rekordnyereségét, amihez magánemberként anynyit tennénk hozzá, hogy ha még egyszer megszólal a körtéri OTP riasztója éjszaka (márpedig havonta megszólal, többnyire éjjel három körül, és egyórányit vijjog, kábé háromezer embert fölriasztva a környéken; itt a közösségi és magánérdekek érvényesíthetőségi problematikájával állunk szemben, magyarul: az aludni vágyó közösség nem képes és soha nem is lesz képes rábírni a magánérdekeltséget egy humánusabb biztonsági rendszer használatára; abban bízhat, hogy a környékre költözik egy magas rangú rendőrtiszt vagy egy OTP-vezető, bár az utóbbinak kicsi a valószínűsége), szóval ha még egyszer beriaszt éjszaka, akkor én megszerzem Csányi Sándor lakásszámát, és fölhívom félóránként éjjel három és hat óra között, mert a kelet-európai tapasztalat azt mutatja, hogy a közösségi és magánérdekek szinkronizálása csak ilyen módszerekkel lehetséges.

A rekorderedményhez pedig még akkor is gratulálunk, ha a direkt bankokra szabott magyar gazdasági környezetben nyereséges pénzintézetet csinálni kábé akkora kunszt, mint Kabulban pornómozit. Begyűjteni szépen az emberek pénzét 8-10 százalékos betéti kamatra, aztán átballagni Járaihoz államkötvényért 12 százalékra, és még hiteleket adni 20 százalék körül, vagy vastag állami támogatással - eléggé barátságos üzleti környezet. (Ismerősöm nemrég harminc fontot utalt át elektronikus számlájáról egy brit számlára internetes vásárlásilag, a bank a harminc font után tizenhét font jutalékot vont le, számoljunk utána, nem bonyolult: tízezer forint átutalásáért hatezer forint tranzakciós díjat kellett fizetnie. Persze ő rájött a megoldásra: megtankolja Ladáját és átmegy Párkányba, Szlovákiába, ahol a postai díjak kábé az itteniek felénél tartanak, ott bérel postafiókot, és onnan küld pénzt, borítékban, és oda kapja az árut. A magyarok a huszonegyedik században is zsenik.)

(Az utolsó zárójel, tényleg: ezt a bankbarát gazdasági környezetet megváltoztatni persze képtelenség, még a bankárkormányozó, olykor a kommunistákkal szellemi közösködő, egyre kollektivistább jobbosok is kitartanak a rendszer mellett, és fölfedezik magukban az ultraliberálist, amikor a banki nyereségeket és a tőkejövedelmeket csapoló adótervről kell szavazni, ugye.)

Kalkulus kérdése az egész.

Vásároljanak szorgosan Mol- és OTP-részvényeket, különösen, ha önök csúcsvezetők. És pöcköljék nyugodtan a csikket továbbra is a lépcsőházban.