Elképesztően gondolkodnak egyébként értelmes emberek a mi világunk erkölcseiről, más kultúrákra kötelező szabályokról, kényszerekről. Sokan úgy gondolják talán, hogy már évszázadokkal a globalizáció, az egységes emberiség kialakulása után vagyunk, és léteznek hatmilliárd ember által elfogadott, mindenkire kötelező normák, pedig még a közös morális létezés legelején tartunk. Érdemes tehát azon elgondolkodni, hogy hogyan is tovább, hátha kiderül, hogy nemcsak másoknak, de egyben és másban nekünk is alkalmazkodnunk kell.

Próbáljuk meg legalább a diskurzus ésszerű kereteit józan ésszel kialakítani. A megtörtént tragédia három szinten vizsgálható: a személyes események szintjén; az államok, nemzetközi szervezetek szintjén és a kulturális rendszerek szintjén. Ez a három szint keveredett felismerhetetlenül össze az elemzésekben.

A személyes szint maga is nagyon összetett. Az áldozatok, az ártatlan "könyvelők" - ahogyan valaki őket elnevezte - a legfőbb szereplők. Ártatlan, kiszolgáltatott résztvevői voltak a kegyetlen, szadista eseményeknek. A mai nyugati világban ki tud borzalmasabb helyzetet elképzelni, mint utasnak lenni egy őrült kamikaze által vezetett, húsz tonna kerozint tartalmazó bombán. A személyes szereplők közé tartoznak azok is, akik élve maradtak, és most ítélniük, választaniuk, elemezniük és esetleg dönteniük kell. Sokszor elhangzott vagy leírták már: te mit csináltál volna, ha ott lettél volna? Te mit szólnál, ha a kedvesed, barátod, gyereked ott lenne az áldozatok között? Jogos, megválaszolásra érdemes kérdések. Mégis, előbb még említsük meg a személyes szereplők harmadik csoportját: az őrült kamikazék csapatát és támogatóikat - kik ők, hogyan működnek és miért?

Ha a személyes szinten kezdjük a vizsgálatot, logikusan mutatkoznak meg majd a felsőbb szintek.

Szörnyű körülmények között meggyilkoltak sok ezer ártatlan embert. A részvét és a felháborodás után a legtermészetesebb személyes reakció, amely büntetés és bosszú után kiált. A kamikazék persze maguk is meghaltak, de társaik valahol fellelhetők, elő velük, most azonnal, élve vagy halva!

Csak halkan kérdezem, hogyha felakasztják őket, akkor vége? Akkor többé ilyen bűntett nem fordul majd elő? Akár a legfőbb vezetőjük megérdemelt büntetése visszatartó hatású lesz?

Még halkabban kérdezem: Hirosima és Nagaszaki könyvelőivel: hogyan is volt a dolog? Háborúban jogos - nem ezreket - százezreket elpusztítani? Igen?

Azt, hogy háború van, ki mondja meg? Én? Te? Amerika?

Mi az, hogy háború?

Mi az, hogy jogos?

Mi az, hogy bűntett?

Nehogy valami olyat olvassanak ki a kérdéseimből, ami nincsen bennük. A mi kulturális rendszerünkben, értve ezen a nyugati, Amerika dominálta kapitalista gazdasági rendszert, amelynek mi is részei vagyunk, a terror, az ártatlanok kegyetlen pusztítása bűn, vétség a legelemibb emberi erkölcsök ellen. Üldözni kell, büntetni, kiirtani.

De minden kultúrában egyformán így van ez? A francia maquisard-ok ellenállók vagy terroristák voltak? Az őrült kamikaze a maga kultúrájában szabadságharcos vagy terrorista?

Ha két kultúra minősítése nem azonos, akkor automatikusan a mi minősítésünk kapja az igazság abszolútumát?

Miért?

Próbáljunk meg értelmes választ adni a fent sorjázó kérdésekre. Az ember kulturális evolúciójának legsikeresebb képződménye a csoportkultúra volt, amelyben száz-százötven ember élt közös akciók, közös hiedelmek, közös konstrukciók szolgáltatta kulturális keretben, rendkívül mély érzelmi közösségben. A csoportkultúra embere hűséges volt a csoportjához, ha szükség volt rá, az életét is feláldozta érte. Az emberi evolúció a csoportkultúrák millió évei alatt hozta létre azokat a genetikai, biológiai változásokat, amelyek az emberi természetet ma is jellemzik. Minden csoportkultúra különböző volt, nyelvében, szokásaiban, hiedelmeiben, erkölcseiben.

A csoportkultúrák sikeresek voltak, és az utolsó néhány tízezer évben hirtelen elszaporodtak, elfoglalták az egész bolygót. Persze óriási szelekció ment végbe, nem mindegyik kultúra maradt meg, csak néhány ezer, a legalkalmasabbak. Ezek közül is kiemelkedett néhány, amely a mai zsúfolt földtekén az emberiséget alkotja. Az eddigi legsikeresebb, a nyugatinak nevezhető kultúra sok százmillió ember alkotta társadalmi rendszert képez, amely különböző államokat mint alrendszereket hozott létre. Ilyen nagy létszámú rendszerben az emberi természet alapvető tehetségei már nem a közös akciókra, közös konstrukciókra, közös hiedelmekre eredeti kialakulásuk idején optimális közegben működnek. Nem egy csoportnak vagyunk a tagjai, amelyben a közös dolgok egyértelműek, mindenki által elfogadottak. A hűség helyett egyezségek, ráció, bonyolult együttműködési szabályok hoznak létre pszeudocsoportokat, egyházakat, vállalatokat, politikai szervezeteket, államokat. Hozzájuk igen vékony szálakkal kötődünk, de ezek azért képesek mégis működni, mert a szabálykövetés tulajdonsága mélyen beágyazott genetikai értéke az embernek. Természetesen a szabályok milyensége nem genetikailag meghatározott, követjük a szabályokat, de azt, hogy éppen mit tekintünk szabálynak, azt a magasabb szerveződési szintek, a kultúra, a társadalmi rendszer fogja megszabni. A nyugati típusú rendszer maga is több kultúrából áll, és ugyan nagy a hasonlóságuk ezeknek, de korántsem azonosak a szabályrendszereiket illetően. A nyugatiak mellett egyéb kultúrák is vannak, például az iszlám, a kínai, az indiai, hogy csak a legnépesebbeket említsem, amelyeknek hiedelmei, belső szabályai jelentősen eltérnek a mieinktől. És itt szükséges megfogalmaznunk az első fontos felismerést: személyes szinten mindenki csak a saját kultúrájának szabályait és hiedelmeit képes megérteni, elfogadni, megkövetelni másoktól. Nincsenek abszolút szabályok! A kultúrák variabilitása nagy kincse az emberiségnek, ha majd például az esztelen környezetpusztítás véletlenül sivataggá változtatja Földünket, akkor lehet, hogy a sivatagi élethez szokott kis létszámú nomádok viszik tovább az emberi kultúra törékeny lángját. Méltóztassanak tehát tisztelni a kulturális variabilitást, a különbözőséget - jól jöhet az még.

A nyugati kultúrában élő ember alkalmazkodott saját társadalmi rendszeréhez, és - nincs itt helyem a részletes elemzéshez, korábban többször elmondtam már - az alkalmazkodás lényege az individualizmus. Az individualizmus olyan különös kultúra, amelyben az egyén úgy tekint magára, mint egy egyszemélyes csoportra. Csak magában hisz, csak magához hű, és élete értelme az, hogy "megvalósítsa önmagát". Mindenfajta kultúra értelme persze ez, de a nyugati személyiség az önmegvalósítás eredményét az egyén teljesítményében és sikereiben méri, és kevéssé érdekli, hogy mi történik a többiekkel, akár a saját kultúrájával. A szabálykövetés tulajdonsága lehetővé teszi, hogy az egyének, az egyszemélyes csoportok versengése némiképpen szabályozott körülmények között történjen. Mindenki meg akarja valósítani önmagát, keressük ennek az aktivitásnak a legkevesebb konfliktussal járó, szabályokkal teli eredőjét. Ez az eredő a nyugati ember egyéni szabadságeszméje. Az emberi természetnek ez persze bizonyos értelemben a megerőszakolása, és jól megfigyelhető, hogy az egyszemélyes csoportokból időnként - éppen katasztrófák idején - előtör az összefogás, az érzelmi összehangolódás, együtt cselekvés vágya, de alapvetően individualista társadalom vagyunk, legfőbb értékünk nem az állam, nem a vallás, nem a csoport, hanem mi magunk, a mi életünk, a mi szabadságunk.

A nyugati kultúra erőszakos, agreszszív rendszer, szabadságeszményét és kulturális individualizmusát erőszakos eszközökkel terjeszti sikeresen az egész világon. A ma már több mint hatmilliárd embernek csak egy része tartozik a nyugati kultúrához, sokkal többen élnek más, évezredes vagy évszázados szisztémákban, amelyekben az individualizmus alárendelt szerepet játszik. Ezek a rendszerek általában hierarchikusak, és nagyon sokszor szintén erőszakosak és agresszívek.

A technológiai, katonai fölény a nyugati oldalon van, és ez teszi lehetővé annak az igénynek a megfogalmazását, hogy a világon mindenhol az egyén szabadságának kell minden mást alárendelni. A gazdaságban, kereskedelemben, kultúrában szabad legyen minden olyan trükköt bevetni, amely a nyugati kultúra szabályai szerint való, még akkor is, ha ez más kultúrák romlását vonja maga után. Ennek eredményeképpen a nyugati kultúrák gazdagok, tagjaik a világon mindenhol élvezik szabadságukat, közben más kultúrák tagjai éheznek, nyomorognak - elviszik erdeiket, olajukat, egyéb kincseiket. Ezek a kultúrák mint államok nem sokat tehetnek, ha szükséges, legázolják őket pillanatok alatt.

Az elmaradott kultúrákban megjelenhetnek viszont kis, titkos csoportok, amelyeknek vezetői kihasználhatják a nyugati technikát és a nyugaton érvényesülő személyes szabadságot, saját kultúrájuk csoportjainak érzelmi elkötelezettségét - az őrült kamikazék önfeláldozását -, és egyéni háborúkat kezdhetnek a Nyugat ellen. Ez történt. Az iszlám állami megnyilatkozások hivatalos elhatárolódása ellenére pontosan lehet tudni, hogy nem fogják magukat összetörni a nagy igyekezetben, hogy ezeket a csoportokat felszámolják. A kizsákmányolást, a kultúrák egyenlőtlenségét szeretnék inkább felszámolni.

Mit lehet várni, lehet-e valamit tenni?

Mint a nyugati kultúra egyik individuuma, én is azt gondolom, hogy nem a sarija szabályai szerint szeretnék élni, és ha már olyan erősek vagyunk, akkor igenis kényszerítsük ki az emberi jogok, a mi nyugati jogaink valamilyen minimumát az egész bolygón. A legvégső esetben akár erőszakkal is, ha a saját kultúránk fenyegetve van. Persze nem azért, mert erre valamiféle abszolút erkölcs kötelez bennünket, hanem a történelmi szükségszerűség és az erősebb diktál elve. Van egy-két közeli jó példa arra, hogy ha legyőzünk és megszállunk például egy fasiszta diktatúrát, és néhány évig mi szabályozzuk a kultúrájukat, akkor egészen tisztességes, hozzánk hasonló individualista, demokratikus államokká lehetnek, lásd: Németország, Japán.

Nem hiszek a kultúrák háborújában, ehhez a nincstelenek nem elég erősek, a tehetősek meg nem eléggé elvetemültek, nem fogják egyszerűen kiirtani azokat, akik nekik nem tetszenek. Hiszek viszont a kultúrák megrendszabályozásának jó lehetőségében. Ha az Egyesült Államok jól kihasználja az adódott pillanatot, akkor minimális áldozattal átjárhatóvá, bizonyos értelemben szabályozhatóvá teheti a tőle különböző kultúrákat. Nagyon vigyáznia kell, hogy ne akarja egészen megváltoztatni őket, nemcsak azért, mert ez csak a kiirtásukkal lehetséges, hanem azért is, mert minden kultúra önmagában érték, és a kultúrák közötti variabilitás az emberi fejlődés nagy tartaléka.

A fentiek alapján viszonyunk a tragédiához különböző szinteken fogalmazható tehát meg, és mindegyik megfogalmazásnak csak az adott szinten van értelme. Mint egyének és a nyugati kultúra tagjai mélyen elítéljük a történteket, és a saját kulturális rendszerünk hiedelmei és szabályai alapján követeljük a büntetést, a hasonló esetek megelőzését. Az Egyesült Államok a szövetségesünk, és egyike a nyugati rendszer államainak, helyes, ha az államok között szokásos módon kifejezzük érdekeink és szándékaink egységét az övékével. De nem az Egyesült Államok találta ki és hozta létre a kapitalista rendszert, még ha a leghatalmasabb is az ilyen rendszerű államok között, önmagában nem is tehető felelősé tehát a kapitalista rendszer minden kellemetlen tulajdonságáért.

Amit felelőssé kell tenni, amit vizsgálni, értelmezni, vitatni, ha lehet, némileg meg kellene változtatni, az a kapitalista rendszer maga, minden előnyös és hátrányos tulajdonságával együtt. Közben pedig szabályozzuk meg a kellemetlenkedő egyéb rendszereket, amíg nem késő.

Nincs más reális út.