Ha figyelembe vesszük, hogy Tony Blairtől Mohamed el-Baradeiig milyen nevek szerepeltek az összesen 194 jelölést tartalmazó idei listán, a kenyai politikai és környezetvédő aktivista jutalmazása az általános visszhangból ítélve: totális meglepetés. Tényleg az, efelől vita sem lehet; különösen, ha a hivatalos indokolást is figyelembe vesszük. E szerint az európai közvélemény számára lényegében ismeretlen Wangari Maathai "a fenntartható fejlődés, a demokrácia és a béke érdekében tett erőfeszítéseiért" érdemelte ki a magas elismerést.

Adott esetben csupa olyan fogalomról van szó, amelyeket sokan még manapság is használhatatlannak ítélnek Afrikával kapcsolatban - sőt, bizonyos értelemben napjainkban talán még inkább, mint a fekete kontinens függetlenségi hullámának tetőpontján. Hogy mennyire így van, azt mutatják a 64 éves kikuju asszony díjával kapcsolatos reagálások. Így az, hogy a világsajtó az október eleji oslói bejelentés óta leginkább a kenyai környezetvédőnek (mellesleg, az ország első női biológusának) azzal a hónapokkal korábban kifejtett véleményével foglalkozott, amely szerint az AIDS esetleg biológiai fegyverként kezdhette példátlan világkarrierjét. E kétségkívül szélsőségesnek ható vélekedés mellett aztán szinte eltörpülnek Wangari Maathai küzdelmei az afrikai őserdők megmentéséért, vagy a kontinens kormányainak korrupciója ellen. Pedig ezeket az évtizedes harcokat az idei Nobel-békedíjas gyakran szabadsága és testi épsége kockáztatásával vívta, többnyire masszív közönytől övezve. Ezért nevezték őt "zöld Don Quijoténak", amikor egy nem különösebben népes környezetvédő csoport élén Kenya egyik legutolsó őserdejének a védelmében nézett farkasszemet a rohamrendőrökkel, vagy amikor tüntetéseket szervezett Arap Moi kormányának ama terve ellen, hogy nyomorenyhítő program helyett inkább 200 millió dollárért felépíttetné Afrika legmagasabb toronyházát. Ugyanígy elég keveset idézik most a kenyai aszszony olyan gondolatait, mint például: hogy az afrikai faültető ember "a béke magvát veti el a mának és a jövőnek".

Minden jel arra utal egyébként, hogy mostani kitüntetése ellenére az idei Nobel-békedíjas még mindig igencsak magányos harcos, ha úgy tetszik, tényleg egyfajta Don Quijote a saját kontinensén. Fekete-Afrikában ugyanis semmivel sem kevesebb fegyveres konfliktus zajlik még e pillanatban is etnikai, vallási, törzsi alapon, és ki tudná megmondani, még miféle lehetséges és lehetetlen ürügyekkel, mint mondjuk, tíz évvel ezelőtt.

Ilyen a darfuri válság is, amely az elmúlt hónapok talán legnagyobb nemzetközi nyilvánosságot kapott fegyveres botránya Afrikában. A szóban forgó nyugat-szudáni körzet nem kevesebb, mint harminc éve áll arab és fekete-afrikai törzsek, mindenekelőtt pedig a muzulmán Észak és a katolikus, vagy a törzsi vallásokat gyakorló Dél ellenségeskedésének gyújtópontjában. Tavaly egy pillanatig már úgy látszott, hogy nyugvópontra kerülhet a konfliktus, mert a szemben álló felek papíron egyezséget kötöttek egymással. Ez azonban végül is rövid életűnek bizonyult, mivel Darfurban egyik napról a másikra újabb lázadás tört ki a központi hatalom ellen, aminek elfojtására a szudáni kormány radikális iszlám milicisták segítségéhez folyamodott. Azóta már további 30 ezer civilt öltek meg a milicisták, és 200 ezren menekültek el a szomszédos Csádba. A térség csaknem kétmillió lakosának a fele az éhenhalás küszöbéhez érkezett. A régióból érkező friss képek pedig újra felidézik az európai tévénézőkben az egykori szaheli éhínség borzalmait. Az alultápláltság következtében felpuffadt gyerektestek, a legyektől ellepett, csontsoványan agonizáló nők és férfiak látványa horrorisztikus és megdöbbentő.

De legalább ennyire megdöbbentő az is, milyen tehetetlenek egy ilyen kiterjedt humanitárius katasztrófahelyzetben a nemzetközi szervezetek és a kormányok. Egyelőre a világszervezetben még abban a kérdésben sem tudnak dűlőre jutni a hatalmak: népirtásról van-e szó Darfurban, vagy "csupán" humanitárius katasztrófáról?

Hasonló módon megfenekleni látszik az elefántcsontparti rendezési folyamat is. A véres polgárháború lezárásaként elért tűzszünet legalábbis inog, a lázadók nem hajlandók beszolgáltatni fegyvereiket. Laurent Gbagbo elnök, aki szívesen helyezi magát az egykori kolonialista hatalmaktól távolságot tartó új politikusi generáció első vonalába, e csődöt persze ellenfelei nyakába igyekszik varrni, emezek természetesen őt teszik felelőssé a politikai kátyúért. Közben az ország gyakorlatilag a tartós megosztás állapotába jutott - Gbagbo uralma mindinkább a déli körzetekre szorítkozik, a lázadók pedig szilárdan kézben tartják az északi régiókat és saját hatalmi struktúrákat építenek ki.

Potenciálisan ennél is veszélyesebb lehet Afrika jövője szempontjából Nigéria stabilitásának hirtelen megrendülése. Fekete-Afrika legnépesebb és olajban leggazdagabb országában egy - ma még nehezen kihámozható célokat megjelölő - fegyveres mozgalom alig néhány hete üzent "totális háborút" az Obasanjo-kormánynak. Bármennyire cseppfolyós elképzelésekkel állt is elő e szakadár csoport, egyvalami teljesen világos: mindenekelőtt a Niger-torkolatvidék olajban gazdag területeire fáj a foga. De a stabilitás forog veszélyben Ruandában, Kongóban, Burundiban is - e tekintetben nem sokat változott a kép az elmúlt évekhez képest.

Vagyis mára gyakorlatilag végleg megdőlt az a korábban széles körben elfogadott teória, hogy Afrika politikai instabilitása túlnyomórészt a szuperhatalmi vetélkedés következménye. A Szovjetunió és a maoista Kína régen a múlté, de eltűnésük óta sem volt Afrikában egyetlen olyan nap, hogy valahol a földrészen ne dörögtek volna a fegyverek. És az még a jobbik eset volt, ha az adott pillanatban csupán egyetlen országban lövöldöztek. Mindez nyilvánvalóvá teszi, hogy Afrika fő bajai ma már nem háríthatók teljes egészében külső erőkre - legalább egy részük mindenképpen az ottani kormányok és országok mai törékenységére, összetett gazdasági, hatalmi, szociális okokra, legfőképpen pedig a kontinens végzetes és még mindig fokozódó lemaradására vezethető vissza. Ugyanakkor joggal felvethető, hogy Afrika napjainkban a 22-es csapdájával áll szemben: a lemaradás politikai feszültségeket gerjeszt, a politikai feszültségek miatt viszont sem erő, sem elegendő eszköz nem jut az elmaradás ledolgozásához szükséges elemi feltételek kialakítására.

Nyilvánvaló persze, hogy mindenekelőtt az ismétlődő, vagy elhúzódó fegyveres konfliktusokkal kellene valamit kezdenie Afrikának. Enélkül ugyanis semmilyen fenntartható fejlődés sem képzelhető el. Mert hiszen most valójában nemigen vitatható, hogy Afrika csak névleg része a fejlődő világnak; ama része ugyanis, amely - nemigen fejlődik. Abban az ütemben, ahogy most haladnak a dolgok, Afrika alapvető gondjai nem hogy a következő évtizedben, de még a következő száz évben sem lesznek megoldva - jelentette ki némi felzúdulást keltve szókimondásával Gordon Brown brit pénzügyminiszter az ENSZ kereskedelemi szervezetének legutóbbi tanácskozásán, ahol a kontinens adósságválságára próbáltak gyógyírt keresni szakemberek és politikusok.

A számok - bármilyen elkeserítők is - Brown állításának megalapozottságát támasztják alá. Fekete-Afrika lakóinak háromnegyede még ma is mély szegénységben tengődik az ENSZ kimutatásai szerint, a földrészen hozzávetőleg 320 millió ember napi egy dollárnál kevesebb pénzből él. Az Afrikában megtermelt élelmiszer egy főre jutó mennyisége az elmúlt 40 évben nem növekedett. Az aktív korosztályokban csupán az emberek negyedének van munkahelye. Ahhoz, hogy 2015-ig a nyomort a felére lehessen viszszaszorítani, a jelenleg négy százalék körüli gazdasági növekedési ütemet a duplájára kellene növelni. Ez pedig vágyálomnak tetszik a körülményeket figyelembe véve.

Ennek a világszervezet szerint is csupán egyetlen esetben lehetne némi esélye - akkor, ha a földrész országainak 210 milliárd dolláros külső adósságállományát a hitelezők leírnák. Ez azonban ki van zárva - mint az afrikai adósságokkal foglakozó legutóbbi ENSZ-konferencia jelentése megállapítja, az "adósságelengedéshez szükséges politikai akarat jelenleg hiányzik". Bonyolítja a képet, hogy az adóssághegy 1985 és 1995 között alakult ki, amikor is a legtöbb afrikai kormány a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) felügyeletével hajtott végre gazdaságszerkezet-átalakítási programokat. Ezeket a reformprogramokat mára jórészt elhibázott vállalkozásoknak lehet tekinteni; a "felelőtlen és korrupt kormányzatok" elfecsérelték a források java részét - igaz, "szoros" nemzetközi felügyelet mellett.

Bármennyire vigasztalannak látszik is a mai kép, sokan napjainkban sem látják reménytelennek Afrika jövőjét. Az optimisták táborának érvei között előkelő helyen szerepel a képzettség szintjének fokozatos emelkedése. Afrika kezdi kitermelni saját értelmiségét, saját menedzserrétegét, a kormányok egy része pedig már tényleg nem kötődik olyan szorosan az egykori gyarmatosító hatalmakhoz, mint elődeik. Adu lehet a kontinens kezében a természeti erőforrások viszonylagos gazdagsága - mindenekelőtt pedig kőolajvagyona. Afrika a világ nyersolajkészletének nyolc százalékát birtokolja - Nigéria után olyan országok lépnek egymás után a színre az olajpiacon, mint Angola, Kongó, Egyenlítői-Guinea, Gabon, Kamerun és Elefántcsontpart. Az Egyesült Államok már most is napi 1,5 millió hordó olajat vásárol Nyugat-Afrikában - vagyis annyit, mint Szaúd-Arábiában. Az említett régió államai hozzávetőleg kétszázmilliárd dolláros bevételre számíthatnak a kőolajból a következő években, ami elvben sok gond megoldását teszi lehetővé. E tekintetben azonban figyelmezető példa Nigéria esete, ahol a hatalmas olajvagyon kitermelése eddig szinte semmilyen pozitív hatással nem volt a lakosság túlnyomó többségét kitevő szegény rétegek életszínvonalára.

Ez az olajvagyon egyébként valamelyest felértékeli Afrikát a külvilág szemében. Olyannyira, hogy a kontinens iránti új keletű nagyhatalmi érdeklődést sokan kizárólag ezzel hozzák összefüggésbe. Ez azonban alighanem a dolgok erős leegyszerűsítése. Tény persze, hogy a következő évtizedben az amerikai olajbehozatalban várhatóan 15-25 százalékra növekszik a fekete földrész részesedése. De Washington számára a jelek szerint e pillanatban ennél semmivel sem elhanyagolhatóbb szempont a nemzetbiztonság és a terrorizmus elleni harc. Afrikában tudniillik amerikai katonai elemzők szerint a nemzetközi terrorizmus megkezdte újabb hátországának kiépítését, mégpedig főleg a muzulmánok lakta államokban. Amerika hivatalos indoklás szerint ezért kezdeményezett a legutóbbi időkben katonai együttműködési programokat bizonyos afrikai országokkal, így például Nigériával, Gabonnal, Algériával, Angolával és Guineával. Ezek kiképzésre, fegyverszállításra vonatkoznak elsősorban, de szó van némely esetben légtérhasználatról, esetleg bázisok kialakításról is. Hatalmas állandó katonai támaszpontok létesítése ugyan jelenleg ki van zárva, de francia források szerint Washington az "előretolt helyőrségek" teóriáját akarja alkalmazni a jövőben e térségben. Ezek alig ötvenfős személyzetű minibázisokat feltételeznek, amelyek csupán kicsiny, gyorsan mozgó alakulatok és helikopterek fogadására lennének alkalmasak, s kizárólag az adott harcászati szükségletek szerint létesítenék, vagy szüntetnék meg őket meghatározott övezetekben.

E tekintetben - ha úgy teszik - a franciák lépéselőnyben vannak a többiekkel szemben, hiszen kétoldalú megállapodások alapján Párizs több afrikai államban is viszonylag jelentős katonai erőket állomásoztat - igaz, ezeket az utóbbi években igencsak ritkán vetették be a helyi konfliktusokban. Ez része a Franciaország afrikai jelenlétét garantáló szerződésrendszernek, amely alapvetően a francia ajkú államokra terjed ki. Ez a befolyás azonban valószínűleg egészében ma sem nagyobb (legfeljebb láthatóbb) a földrészen, mint a többi egykori gyarmatosító hatalomé, mindenekelőtt Nagy-Britanniáé. Valamennyi ilyen típusú jelenlét hivatalos indoka egyébként Afrika felemelésének előmozdítása - és ez a törekvés valóban nyomon is követhető, ki is mutatható.

Afrika felemelését illetően egyébként talán Kofi Annan állt elő mostanában a leginkább épkézlábnak tetsző elképzeléssel. Az ENSZ-főtitkár programja ugyanis az afrikai éhezés megszüntetést állítja az előtérbe, ennek rendelne alá minden más feladatot. Annan szemei előtt nyilvánvalóan Ázsia és Latin-Amerika többé-kevésbé sikeres "zöld forradalmai" lebegnek, amelyek eredményeképpen az említett térségekben megháromszorozódott az élelmiszer-termelés. Annan is elismeri ugyan, hogy az afrikai gazdaságok sérülékenyebbek, mint például a latin-amerikaiak, és a termésátlagok sokkal inkább függenek az esőzésektől. A politikai és gazdasági értelemben egyaránt meglehetősen marginalizálódott Afrika előtt azonban szerinte nincs más kiút.

Még e programnak is vannak azonban olyan előfeltételei, amelyeknek megteremtése e pillanatban szinte elképzelhetetlennek tetszik. Ezeket Oumar Konaré, az Afrikai Unió főtitkára a közelmúltban a következőképpen foglalta össze: "Amíg Afrikában tartanak a háborúk, a konfliktusok, és az ezekkel járó erőszak, fosztogatás, menekültáradat, addig a földrész nem lesz képes szembe nézni a termelés kihívásaival".

Olyannyira nem, hogy becslések szerint az alultápláltság elterjedtsége akár még növekedhet is a következő években - ellentétben az összes többi földrésszel. Ha ez bekövetkezne, az vitathatatlanul az emberiség egyik legnagyobb e századi szégyene lenne.