Csak hát nekik kell a legjobban tudni: merő jóindulattal nem lehet gyógyítani. Abból könynyen sarlatánság lesz.

Egymás után a harmadik kormány kapitulál a helyzet és az egészségügyi rendszer előtt. A mostani demonstrációk ilyen értelemben célt is tévesztettek. Már korábban kiderült ugyanis, hogy ebben a ciklusban sem történik semmi. Az egészségügy hangadói és az ellenzéki pártok megakadályozták az összes komoly reformot - amelyet egy sor posztszocialista országban éppen ezekben az években valósítanak meg. Máshol próbálnak reagálni arra a helyzetre, hogy viszonylag szegény országoknak kellene nem is csak viszonylag rossz állapotban lévő lakosságot jól ellátni a hadiipar után a világ legdrágább üzletének legjobb termékeivel. Ehhez nem elegendőek a költségvetési források. Különösen nem egy olyan országban, ahol mindenki ott nyeli le a tb-nek járó pénzt, ahol tudja. (Rendezhetnénk erről vitát a köztévében, amely ellen nemrég eljárás indult, mert a dolgozóitól levont járulékokat nem fizette be a társadalombiztosításnak. Hogy működni tudjon. Így csináljuk ezt mindanynyian, míg el nem visznek bennünket omladozó falú kórházaink valamelyikébe, hogy a működés ott érjen véget.) Minden más pénzt is sikerült itt blokkolni: nem lehet tőkét bevonni, mert zendül a szakma és az ellenzék, és nem lehet az emberektől több pénzt elkérni, mert a szegényebbje nem bírja, a jobb módúak pedig ma még zsebből zsebbe fizetik meg, amire szükségük van. Úgy jobban csúszik.

Mit lehet tenni? Lehet sztrájkolni, tüntetni. Követelni a költségvetéstől tízéves kötelezettségvállalásokat, amivel csak az a gond, hogy egyetlen kormány sincs abban a helyzetben, hogy tisztességgel ilyen mértékben elköltse a következő pénzét, különösen akkor, ha ezzel az összes többi - szintén alulfizetett - közalkalmazottól minden levegőt elvesz. Ugyanúgy tíz évre, ahogy az egészségügyiek kérik, maguknak, látszólag joggal. Ha őket - legalább kétszázezer embert - közpénzen öt éven belül felzárkóztatják az uniós bérekhez, ahogy követelik, egészen biztos, hogy a köz alkalmazásában álló másik hatszázezer ember lépést sem tehet ebbe az irányba. Ha az egészségügy záros határidőn belül megkapja a korábbi kormányok által tőle megtagadott 1500 milliárd forintot, mindenki más, akinek közpénzre van szüksége, kivándorolhat. Amiként az orvosok most ezzel fenyegetik az országot. Csakhogy ők tényleg mehetnek. A követelések alkalmatlannak látszanak tehát még tárgyalásra is. Valamiféle értelem és célra tartottság mégiscsak felfedezhető bennük. Az ezeket támogató Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal - meghatározó személyiségei között a Fidesz volt egészségügyi minisztereivel - tehetségesen szorította sarokba a jelenlegi koalíciót, amely lassan már amiatt is szégyenkezik, hogy ötvenszázalékos béremeléssel kezdte a ciklust. Közben a szakszervezet Cser Ágnes vezetésével az ágazat hol egy, hol két százalékát mozgósító sztrájkjával olyan benyomást kelt, mintha izzana a levegő. Így garantáltan nem történik a semmi. Egy olyan országban blokkolják ismét a változásokat, ahol a különösen kínos egészségügyi mutatók okaként sok elemző az emberi és társadalmi kapcsolatok önző improduktivitását látja.