Csontos János (Ideggörcsben rángatózva, Magyar Nemzet, szeptember 29.) azt a furcsa képet szeretné festeni rólam, hogy mazochista módon most azok közé állok, akik engem a kilencvenes évek elején porig gyaláztak. Ne féltsenek: jól megjegyeztem, kik tették, és miért. Engem akkor annyira jobboldali kiszolgálóként gyaláztak, hogy nem is értem, miképpen vetődhet fel némelyekben az én barátságos kiegyezésem azokkal, akik ezt megtették velem.

Csontos János rám revolverezve most Révész Sándorra hivatkozik, aki szerint (A múlt köde - 2000. szeptember, Népszabadság 2004. szeptember 25.) a négy évvel ezelőtti Duna tévés elnökválasztáskor "Az MDF jelöltje, Pálfy G. István volt a mérleg nyelve, mely a nagyobb nyalnivaló irányába billent." Sajnos elkövettem akkor azt a hibát, hogy nem válaszoltam Szűcs Lászlónak a Népszabadságban megjelent írására - melynek alapján Révész Sándor ezt a mondatot most felidézte. Miért nem válaszoltam? Mert nem akartam viszályt kelteni a csonka kuratóriumos jobboldalon. Ugyanis - félretolva a nyalnivalót - éppen én nem szavaztam Pekár István fideszes elnöki jelölésére. Arra a pályázóra szavaztam, aki akkor nem kellett a Fidesz kurátorainak, most azonban már a Fidesz kulturális tagozatának tagja.

Négy év nagy idő.

A tények kedvéért: Pekár Istvánnak akkor lettem a híve, amikor eredeti támogatói körülbelül fél évvel a megválasztása után elálltak mellőle, mert alelnökség helyett csak kulturális igazgatóhelyettesnek nevezte ki Bayer Zsoltot. De nemcsak a szorongatott emberrel való szolidaritás volt melléállásomnak az oka, hanem az, hogy a Duna Televíziót sokkal fontosabb intézménynek tartottam annál, mint hogy ilyen pitiáner ügyekben véreztessük el az eredetileg nem kedvemre választott vezetőjét. Végül azt a vezetőt láttam benne, aki eredményeket hozott, s eközben megőrizte az intézmény nemzeti értékeit.

Egyedül én álltam ki a legvégsőkig Pekár István megbízásának meghosszabbításáért és újraválasztásáért. Erről végül azért kellett lemondanom, mert a fideszes társak megkérték a baloldaliakat, hogy ne szavazzanak Pekárra; mondván, ők is csak becsületből teszik, de elnökként nincs szükségük rá.

A pályázat második kiírása után a pályázók első napi meghallgatásánál a három fideszes közül megjelent két kurátor a méltón "vizsgázó" urak előtt látványosan újságot olvasott, a következő napon pedig már mindannyian távol maradtak. Miután e sajátos távolságtartásból világosan érzékeltem, hogy nem tudunk elnököt választani, magam is szükségesnek tartottam a szakmailag védhető ügyvezető ideiglenes kinevezését. Eszembe se jutott, hogy ebben sem lehet egyezségre jutni. Pedig nem lehetett. A Fidesz-kurátorok azt mondták: erre a kinevezésre csak a leköszönő tévéelnöknek van joga. Tehát annak az elnöknek, akinek minden jogi és felelősségi kapcsolata megszűnik a Duna Televízióval. Kész nevetség, hogy az jelölje ki a folytatót, akit alkalmatlannak találnak a folytatásra, az Országgyűlés által választott kuratórium elnöksége pedig mondjon le a parlamenttől kapott tulajdonosi jogairól.

Miért a gazdasági alelnököt jelölte a kuratórium elnökségének általam is támogatott többsége ügyvezetőnek? Mert politikailag ez a legsemlegesebb döntés. A Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban is minden alkalommal a gazdasági alelnököt választották, amikor ilyen átmeneti helyzet alakult ki. A Duna Televízióban az utóbbi hónapokban csak a műsoralelnököket hozták pártkötődési gyanúba. Most történt meg először - sajnos a Magyar Nemzet és informátorai jóvoltából -, hogy a gazdasági vezetőre is rávetült ez az árnyék. Pedig az utóbbi majdnem három évben ő tette a magyar médiavilágban a legtisztább, legátláthatóbb gazdálkodásúvá a Duna Televíziót.

Miért csak a szavazásról való távozásommal lehetett biztosítani az ügyvezető megválasztását? Mert a fideszes kurátortársak még annak az árán sem voltak hajlandók megválasztani őt, hogy hatalmas kompromisszumkészséggel szinte nullára fokoztuk le a hatáskörét. A közös választásnak ez volt az előre bejelentett feltétele. A fideszesek is azt mondták: választani kell. Ezen az áron. Majd kijelentették: így se! Akkor ajánlottam fel, hogy az eredményesség érdekében nem veszek részt a szavazásban, s így mindenki megmaradhat az eredeti szándékánál. Anynyira közös volt az akarat: a fideszes elnökhelyettes, hogy ne nekem kelljen vállalnom ezt, meg is nevezte, melyik társa megy majd ki helyettem a szavazásról, de nem fogadtam el. Csak azt kértem, hogy ne kelljen olvasnom a történetet a Magyar Nemzet másnapi számában.

Kellett.

Nem televíziós, hanem politikai háború zajlik itt. A Duna ebben picinyke tét. A kisebbik ellenzéki párt ellen kell újabb és újabb bizonyítékok beszerzésére kísérletet tenni. Az "egy a tábor, egy a zászló" jelszó igézetében egy MDF-es kurátor ne féltse a Duna Televíziót, hanem szavazzon, mint a gép! Ne vegye észre a veszedelmet, hogy ha ebben a békétlenségben összeomlik a kuratórium, vége van a Duna Televíziónak! Ez ugyanis egy szegény közintézmény. Ha csak egy hónapra megszakad a kapcsolata az államkincstárral, akkor nem kell politikai manőver a megszüntetésére. Összeomlik magától. Politika helyett jön a gazdasági csőd.

A Duna Televíziót az Antall-kormány és az MDF teremtette. Nem kisajátításra, hanem alkotásra, nemzeti kötőanyagként. Ezt a kezdetet én az Országgyűlés választottjaként nem fogom megtagadni. Már csak azért sem, mert a Kárpát-medencei televíziózás ötletét én vetettem fel az 1989-es filmszemlén.

Hogy valakinek szégyellnie kellene-e most magát? Én úgy hiszem, tudom, kinek és kiknek...

Pálfy G. István

A szerző újságíró, a Duna Televízió kuratóriumi elnökségének tagja