Hetek óta nem hallgatja ki az ügyészség Kulcsár Attilát. Hetek óta nem szivárognak ki hírek arról, hogy a politikai és médiaelit tagjai közül ki evett az álbróker tenyeréből� Meglehet, hogy nincs oksági összefüggés e két jelenség között, de a látszat egybefűzi őket. És a látszat a K & H-történetben olyan rettenetesen nagy úr, kiváltképp hogy a valóságról fogalmunk sincs. Csak azt tudjuk, hogy nagyságrenddel otthonosabb lenne az ország, ha azt hihetnénk, hogy egy ilyen ügyben van esélye az igazságnak. A reménykedők rosszul állnak. Az igazságot hivatásszerűen szolgálók ugyanis csapatokba rendeződtek. Egymással szemben. Más ütemre lép az ügyben a rendőrség, másként az ügyészség. Annyira, hogy most már egymásra kanyarodtak: az ügyészség meggyanúsította a rendőrtisztet, Molnár Csabát, aki a kihallgatásokat megkezdte. Azt vetik a szemére, hogy - még a Pannonplast-ügyben - összejátszott Kulcsárral. Ha így van: visszamenőleg minden igazolható. Akkor az igazság érdekeit szolgálja, hogy az ügyet szétszedték, és a legfontosabb gyanúsítottakkal az ügyészség foglalkozik, a maradékot hagyja a rendőrségnek. Egyébként: mindez igen szokatlan volna.
Fogadjunk az igazságra?
A látszat az, hogy ez a gyanúsítás is csak egy lépés valamiféle küzdelemben, amiről jó volna tudni, hogy csak az ügyészség és a rendőrség között folyik, vagy tágasabb terekből ereszkedik le. Nem tudjuk, hogy a kellő perspektíva érdekében meddig lépjünk hátra. Odáig, hogy az eredendő ügyben a rendőrség nem talált okot a Pannonplast-ügy nyomozására, az ügyészség viszont igen? Hátrálhatunk tovább is. Még a K & H ügy elé. Éveken át nyomozta az ORFK Princz Gábor és vezetőtársai ügyét, a Postabank-bukást, mígnem egy szerény büntetéssel fenyegetett vétség gyanúját fogalmazta meg. Csak napjai voltak az ügyben az ügyészségnek, de reagált: hatalmasat emelt a téten, kettőtől nyolc évig terjedő börtönnel sújtható bűntettet gyanítva ott, ahol a rendőrség szinte semmit. S az ügyész, aki akkor lépett, ugyanaz az Ihász Sándor, aki a K & H-ügy nyomozását felügyelve, majd most már, mint fővárosi főügyész rendre ütközik a rendőrséggel. S a látszat szerint tartalmilag is azonosak a szerepek. Ügyészségi szigor, ha a feltételezések szerint bal felé menekülő pénzembereket kell megfogni, és engedékenység, ha Fidesz közeli ügyekről van szó. A sorozatos kormánypárti interpellációk legalábbis ezt állították. Nem venném a vakmerőséget ahhoz, hogy jogilag minősítsem a döntéseket, de ahhoz igen, hogy az azonos pozícióban felálló csapatokat ijesztőnek találjam. Nem lehetne ebben a helyzetben nagy tétekkel fogadni egy harmadik fél, az igazság győzelmi esélyeire. Ilyenkor látszik, hogy a két Magyarország látomása mennyire egyoldalú. Van ugyanis egy másik is: a többieké. Akik dermedten nézhetik e nagy bűncselekmények által rajzolt képet, és nem találják a helyet, amelyet ők több-kevesebb biztonságérzettel elfoglalhatnának. Akárcsak megfigyelőként is.
E rendszerből egy ilyen sokkhatás ráadásul előhozza egyébként titkolható gyengeségeit is. Most például az ügyészség különös helyzetét. Ez a szervezet éppen olyan függetlennek mutatkozik, mint a bíróságok, mintha csak önálló hatalmi ág volna, miközben nem az. A bíróság ráadásul nem hierarchikus szervezet, felsőbb bíró az alsóbb ügyébe nem szólhat bele, szemben az ügyészséggel. Igaz, fölöttük viszont előbb-utóbb ott vannak a bírák. Ahogy a Princz-vádat is - még a múlt században kezdték nyomozni - viszszaadta a bíró, mondván, kiegészítésre szorul. Az ügyészség felett viszont addig, amíg nyomoz, nincs kontroll. A törvényesség őrzése is az ő dolga volna ugyanis. Magára kell hát vigyáznia. Régebben az ombudsmani hivatal jelezte, hogy nem jól van ez így, dolguk volna ott legalább az állampolgári jogok őrzőinek. Akkor még Polt Péter is ebben a hivatalban dolgozott. Ma már ő a legfőbb ügyész. A kezdeményezés elhalt. Az igény a harmadik Magyarország megnyugtatására azonban nem.
