Az élőket még a holtaknak sem sikerül mindig együtt tartaniuk. A közéletet is megjárt halottaink pedig, ha nem lennének szoborba öntve, szét is szaladnának előlünk. Amikor ez az írás születik, éppen Károlyi Mihály (szellemi) öröksége fölött örülnek, illetve mérgelődnek egymással farkasszemező csoportok. De talán nincs is "élő" szobrunk, amelynek ne kellene viszályt is elszenvednie.

A mostani ünnep azonban jellegzetesen nem a szobroké - hacsak nem a temetői stukkóké, márványalakoké -, de még a szentek közül is csak a kicsiké, a jelteleneké. A holtak ilyenkor csak a családjukhoz, barátaikhoz tartoznak. Ők ilyenkor el tudják hallgattatni a folyvást káráló életet. Nem is csak a temetőkben, talán otthon is. És akkor, ahogy a sírkertben hallani az esti csendben, hogy hullanak a fákról a levelek, úgy érzékelni, hányan léptek el mellőlünk - mégis nesztelen.

Mellőlünk, akik, ha szinte észrevehetetlenül, de össze is tartozunk. Elég, ha ehhez számba vesszük, hogy mindannyiunk közös ismerősei, szerettei közül ki mindenki ment el csak a legutóbbi egy esztendőben. A szerepe szerint szupermen Christopher Reed, a lebírhatatlanul jelentős fejű Marlon Brando, az óriás Ustinov, a blueshangú Ray Charles, a mieink közül az immár örökre kis Kabos László, Fonyó József, különös revük sztárja, Rökk Marika, a szomorú Szerencsi Éva, a mindig pozsgás Horváth József. Nagy életmű trónjáról búcsúzva Széchy Tamás, éppen az odavezető lépcsőfokokon felbukva Fehér Miklós, a futballista, Hoffer József, kollégánk, aki a fociválogatottnak is főnöke lehetett. A magyar parlament elveszítette Isépy Tamást, a nemzetközi politika Thomas Klestilt és Ronald Reagant, a szovjetgyőzőt. És meghalt az utolsó magyar hadifogoly, a már nem a Szovjetunióból, hanem Oroszországból hazatért Toma András. Nem írhat többet Czeslaw Milosz, a lengyel költő, aki saját legnagyobb kitüntetéséről mondta: egy Nobel-díjas nem szükségképpen értelmes ember. A Nobel-díjasok közül távozott Francis Crick angol tudós, a DNS, vagyis az élet titkának társfelfedezője. Alig néhány nappal öccse születésnapja, vagyis a költészet napja előtt halt meg József Etelka.

Lassan nincs már nap, hogy ne érkezne hír Irakban elhunyt katonákról, de mi csak egyet ismerünk név szerint: Nagy Richárdot.

Haltak meg emberek, akik a velük történtek miatt váltak közös veszteségünkké: férfi, aki alatt kutyasétáltatás közben omlott be az út, a bácsi, akit tévedésből vetettek alá koponyaműtétnek és azok a pécsiek, akik közé tavaly halottak napján hajtott be egy szemeteskocsi, miközben épp krizantémot vettek. Ki mernek-e menni hozzájuk az idén? Biztosan. Nagyon erős ünnep ez.

És feltehetően beláthatatlanul gazdag. A temetői gyertyapázsiton és virágrengetegen kívül külön családszertartások sokasága díszíti.

De vajon miért van rá szükség? Mit csinálunk ilyenkor? Nehezen tudnánk elmondani más kultúrák szülöttjeinek. Már az amerikai magyaroknak is komoly gondjaik vannak azzal, ha meg akarják értetni ottani párjukkal, miért jönnének ilyenkor haza, óceánon át is, hogy mi történik akkor, ha kövekre gyertyákat, virágokat helyeznek egy hűvös késő őszi estén. Nem tudják elmondani, de ha tehetik, jönnek. Mert nehéz elfogadni, hogy akit szerettünk, vagy akár csak megszoktunk, elhagyott bennünket. Ennél már csak egy szorongatóbb helyzet van: ha mi hagynánk el őket.