A kisebb közösség is lehet szolidáris. Felismeri a bajbajutottat és hívja a segítőket, vagy korlátozott közösségi forrásaiból nyújt némi támogatást neki. Ezt a formát néha megszólják: "Nem kéne neki adni, mert nem érdemli meg!" Kisközösségekben a viszonyokat könnyű tisztázni, és a szolidaritás, ha a kultúrája kiépült, helyesen működik.

A nagyobb közösségek szolidaritása sokféle valós problémát vet fel. Befizetem az adómat, és abból százféle intézményt látnak el pénzforrással, néha százmilliárdokat tömnek vesztes bankokba - persze az én érdekemben. Máskor tíz- és százmilliókat adnak egy-egy családnak, hogy unokáim majd fejlett borkultúrájú országban élhessenek, ami ugye nekem nem utolsó szempont, addig legfeljebb kicsit összehúzom magam. A korrupció is a szolidaritás egyik szélsőséges formája, amelyben ügyesen kiválasztott egyéneket vagy kisebb csoportokat támogatnak az adómból, mint a fenti példák is mutatják. De vannak olyan esetek, amelyekben a nagyobb közösség szándékának tisztessége vitathatatlan, mégis jó lenne tudni, van-e más megoldás is.

Krokodilkönnyek hullanak mostanában a privatizáció miatt, féltik az ország gazdasági önállóságát azok, akik átaludták az unióba való belépés fáradságos időszakát. Féltik sokan a vasutakat és a buszjáratokat a privatizációtól, mert a tőkés emelni fogja a jegyárakat, ritkítani a járatokat.

Ez utóbbin talán érdemes elgondolkodni, hogyan is van valójában, mert nem látni a médiában a pontos helyzetfelismerés apró megnyilvánulásait. Az állami busztársaság valószínűleg alacsonyan tartja a jegyárakat, ami jó, ami a szolidaritás egyik formája, két baj van csak vele, az egyik az, hogy mindenkinek egyformán jár, akármennyi is a jövedelme egyébként, a másik, hogy az alacsony jegyárat az én adómból fedezik. Aki úgy gondolja, hogy ne magánosítsák a buszvállalatokat, az azt is gondolja, hogy rendjén van, ha azok költségeinek egy részét az adófizetők fizetik. Ezzel meg ugye az a legfőbb baj, hogy lehet, hogy a buszosok nemcsak a szükséges pénzt kérik az államtól, hanem azt is, ami esetleges silány munkájuk miatt szükséges, ha éppen silány a munkájuk. Állami vállalat is működhet nagyon jól, de olyan jól soha, hogy pusztán szolidaritásból feleannyiért adja a jegyeket, mint amennyibe azok kerülnek. Ilyen jó vezetése egyetlen állami vállalatnak sem lehet. Talán egyértelműbb lenne, ha a buszjegyért éppen anynyit fizetnénk, amennyibe az kerül, de azoknak, akik rászorulnak, az állam megtérítene egy részt. Ez világos helyzetet teremtene. Szolidaritás: az a hozzájárulás, ami jegyenként pontosan ennyi forintba kerül, és kielégítően meghatározták, hogy ki az, aki erre rászorul. Milyen jó lenne, ha megtudhatnánk, hogy a buszokra mennyit fizetnek az adónkból, és ebből mennyi az, amennyit a szolidaritás indokol. És természetesen az is lehetséges, hogy ha a két rendszert, az állami buszvállalat és az állami támogatással is kiegészített magánvállalat összes költségeit összehasonlítják, kiderül, hogy a jól megfontolt egyéni támogatás annyi pluszköltségbe kerül, hogy nem érdemes bevezetni, jobb, ha marad az állami cég, a szolidaritásból eredő forrásokkal, de erősen a körmére kell nézni.

A fővárosban is szidják a BKV-t, hogy nem tud olyan ügyesen gazdálkodni, hogy a tényleges költségek felébe kerüljön a közlekedés. Itt is hetente kéne közölni, hogy mennyi a tényleges költség, és ebből mennyit fedez az állam, szolidaritásból.

A vasutak ügye még ennél is komplikáltabb. Mert a vasút nemcsak szolgáltatás, hanem kultúra is. Kettős értelemben. Először is hét-nyolcezer kilométernyi pályája nemcsak oda szállít árut és utast, ahová a piac megkívánja, hanem oda is, ahová azért lehet eljutni, mert a nagyközösség úgy gondolja, hogy a kis falvakat is el kell érni vasúton, mert egy kultúrország ezt szolidaritásból lehetővé teszi, és nem akarja lakosainak egy részét a haladásból kizárni. Persze ezt is az én adómból, és ebben az esetben is jobban örülnék, ha teljesen nyilvánvaló lenne, hogy mennyit költök erre a nemes kulturális gesztusra. Tehát világos kimutatás kellene arról, hogy ezt és ezt a vonalat ennyi és ennyi szolidaritási ráfordítással tartjuk fenn. Akár kérhetnék az összeg felét a falvak tíz évig is, azzal, hogy a vasút igazából nem kell már nekik, megvannak nélküle.

A vasút kultúra, abban a másik értelemben is, hogy szervezete egy tradicionális közösség. Szokásokkal, fegyelemmel, hivatástudattal és fontos kistérségi kapcsolatokkal. Biztosan lehet egy modern vasutat csinálni nélkülük, új típusú szerveződéssel, haszonelvűségi alapon. Kérdés, hogy örülnénk-e neki? Angliában megpróbálták, és kiderült, hogy a magántulajdonost nem a biztonság és a megbízhatóság vezérli, hanem valami furcsa, meghökkentő módon: a nyereség. Erre persze nem is gondoltak a magánosítás előtt, ezért most visszacsinálják.

Tisztelt Kormány! Tisztelt Ellenzék! A privatizáció nem minden vagy semmi kérdése. A magánosításról és annak ellenzéséről egy szót se, amíg nem tisztázzák, hogy a fenti és az ezekhez hasonló ügyekben miféle nemes célokra kívánják adómat fordítani. De konkrét számokat kérek!