Jómagam, tudva, hogy a történelem minden népirtását - jócskán volt részünk belőlük és van is - valamilyen gyűlöletbeszéd készítette elő és vezényelte le, veszedelmesen elvakultnak és károsnak ítélem ezt a nézetet, amelyet egyébként rangos és általam tisztelt személyiségek is képviselnek. Mások mellett Révész Sándor is, a Fórum rovat szerkesztője, akit inkább elgondolkoztatni, mint megbántani szeretnék, aki - úgy tűnik számomra - ezzel a tematikával kapcsolatban mintha felfüggesztette volna liberális szerkesztői elveit. Lehet, hogy tévedek, ez csak látszat, én értékelek túl véletlenszerű esetlegességeket vagy olvasok elfogult elvárásokkal.

De lássuk a medvét. Schiffer azt írja - és ez táborának tipikus érvelése -, hogy "világnézeti kategóriákra demokratikus jogállamban nem lehet jogi formulákat konstruálni. Annak az államnak a működésébe, amely világnézeti meggyőződéstől függő minősítéseket emel törvényerőre, bele van kódolva a jogtiprás." Ha ez igaz lenne, a gyilkosság, a rablás, a rágalmazás sem lenne büntethető. Azt mondhatjuk, hogy a társadalmi, politikai, gazdasági elvek, teóriák, metafizikai, vallási doktrínák demokratikus jogállamban nem szolgálhatnak a jogalkotás alapjául, de ki vitathatná, hogy az erkölcs is világnézeti kategória, amit éppen a demokráciákban nem lehet jogtiprás nélkül kiiktatni a jogrendből? A rasszista gyűlölködés pedig erkölcsi eltévelyedés, amiből csak a nácik, a szélsőjobboldaliak csinálnak politikát.

Abban Schiffernek igaza van, hogy "a történet - sajnos és szerencsére - nem a hungarista veszélyről szól". (Persze arról is.) Fábri Péter Miért merik mondani? című alapos és meggyőző cikkében (október 5.) részletesen kifejti, hogy miről is szól. Talán nincs szükség a megismétlésére. Az a konklúzió azonban, amit Schiffer ebből a történetből levon, némi kiegészítésre szorul. Ezt írja: "A Fidesz vezetői természetesen nem »fasiszták«, még csak nem is »szélsőjobboldaliak«. Csupán mérhetetlenül cinikusak: szavazatmaximálási céllal az ördöggel is készek cimborálni." Így igaz. A kérdés csak az, hogy aki nem fasiszta, nevezhető-e minden esetben antifasisztának is. A Fidesz vezetői valóban nem fasiszták és nem is szélsőjobboldaliak. Négyszemközt. Mint magánemberek. Azonban olyan szélsőséges nézetek képviselőivel barátkoznak, tesznek nekik gesztusokat, olykor már-már udvarolnak nekik, akiket Európa reprezentatív konzervatív pártjai és vezetői undorral utasítanak el. Én is hinni szeretném, hogy ezeket a kisiklásokat vélt vagy valós választási-hatalmi érdek, és nem elvi meggyőződés motiválja. De a nácizmus egész történetében kart karba öltve lépett fel a jogtiprást karrierizmusból, gyarapodásért támogató érdek, s az "elvi" fajgyűlölet.

Schiffer András sajnos olyan vadvizekre téved, amelyek elsodorják demokratizmusa hitelességét. Számomra elképesztő, hogy egyforma cinizmusról beszél az ördöggel cimborálókkal és azokkal kapcsolatban, akik ezt a cimboraságot leleplezik és elutasítják - még ha az utóbbiak is lehetnek kétbalkezesek, ügyetlenek. Pedig azt is ő írja: "Tisztességes demokrata nem boltol együtt és nem kacsint össze rasszistákkal politikai hasznot orrontva." De minek nevezhető az, amikor a "másik oldalt" azzal vádolja - ami a neonácik legaljasabb vádja, rágalma napjainkban -, hogy gátlástalanul visszaél a hősök emlékével és a holokauszttúlélők érzékenységével; és egyenlőségi jelet tesz eme állítólagos bűnük és az antifasiszta hősök emlékének és a holokauszttúlélők érzékenységének tényleges semmibevétele közé. A holokauszttúlélők érzékenységével való visszaélésről beszélni egy olyan országban, ahol évtizedeken át ennek az érzékenységnek minimális respektusa is hiányzott a közéletből, és ahol még ma sem a filoszemitizmus a legfőbb társadalmi veszély, s ebből a jogosulatlan politikai haszonkeresésnek, a demokratikus reflexek gyöngítésének, a baloldal meghamisításának, az ellenoldal fondorlatos csapdába csalásának vádjait megkonstruálni, ráadásul a demokrata tisztességre hivatkozva - engedtessék meg, hogy ne minősítsem ezt az eljárást. Félek, elragadtatnám magam.

Ezt nem ellensúlyozza Schiffer hangsúlyozott ellenszenve a rasszizmus, a gyűlöletbeszéd iránt. Az a végkonklúziója, mely szerint "Tisztességes demokrata ellenfeleivel összefogva (a demokrácia ellenfeleivel? - kérdem én) utasítja vissza a rasszista hangokat, és áll ki a szabadságjogok védelmében" - finoman szólva fából vaskarika. Tisztességes demokrata, ha kell, magányosan is kiáll a szabadságjogok védelmében, bár jobban szereti, ha más tisztességes és következetes demokratákkal összefogva teheti ezt.

Lehet vitatkozni azzal a véleményemmel, hogy hitelét és hatékonyságát veszti a gyűlöletbeszédnek az az elutasítása, amely szólásszabadságot követel számára, és hogy a társadalmi harc és a jogi korlátozás nem helyettesítik, hanem kiegészítik egymást. Lehet vitatkozni, de így?!

Gyertyán Ervin, író

---------------------------------------------------

Október 7-i írásomban az ellen emeltem szót, hogy a "fasiszta" jelző (vagy más "világnézeti kategória") - akár közvetve, akár közvetlenül - tényállási elemmé váljon, mondjuk, a büntető törvénykönyvben. Gyertyán Ervin szerint - ha állításaim igazak - a gyilkosság, a rablás, a rágalmazás sem lenne büntethető. Gyertyán az ún. inkoherenciaérvelést alkalmazza - és téved. Nem ugyanaz, ha valaki a normatív előírások igazolásának semlegességét kéri számon, vagy a normatív előírások következményei iránt semleges. "Táborom" (megtisztelő társaság: John Rawls, Kis János, Sólyom László, Szikinger István és sokan mások) nem semleges a következmények tekintetében. A köztársaság jogrendjének kitüntetett feladata, hogy elégséges védelmet nyújtson az olyan erőszakos, kirekesztő, demokráciaellenes megnyilvánulásokkal ("következményekkel") szemben, amelyeket a politikai beszéd a rasszista, nyilas, náci, fasiszta stb. jelzőkkel szokott illetni. Nem mindegy azonban, hogyan formulázzuk a védelem alkotóelemeit. Ez a vita - vagy mi - lényege.

Az igazolások semlegességének hívei úgy tartják, hogy a hivatalos megnyilatkozásoknak a polgárok összességével legalábbis egybevágó tudásközösséghez kell kötődniük. (Kis János: Az állam semlegessége, Atlantisz, 1997) Az "emberölés", a "rablás", a "rágalmazás" vagy az "uszítás" ilyen megnyilatkozás, a "fasiszta jellegű" viszont nem.

A felszabadulás pillanatában a politikai beszéd - szerte Európában - a "fasiszta" jelző alá vont minden, a háborúban vesztes hatalmak bűneiben részes politikai mozgalmat, jóllehet a különböző irányzatok eszmeisége jelentősen eltért egymástól. Valóban aggasztóan sok tanult fiatal hirdet ma Magyarországon rasszista rögeszméket, és néhányan készek a gyakorlati alkalmazásra is. Zavaros, ámde tagadhatatlanul posztmodern eszmeviláguk azonban nem befogadó a XX. század egyetlen - mégoly taszító - ideológiájára sem (erről bővebben Tamás Gáspár Miklós: Szegény náci gyermekeink, Élet és Irodalom, 2004. október 1.). Tetteiket nem lehet beazonosítani a "fasiszta" formulával. A mai magyar demokratikus politikai közösségben sincsen megegyezés a fasizmus - és más ideológiai fogalmak - mibenlétéről. Különböző és egyaránt jelentékeny tudásközösségek teljesen eltérő megnyilvánulásokat tekintenek fasisztának. Arról nem is beszélve, hogy a 89-es alkotmányozás abból a feltevésből indult ki, hogy mindenkinek, így a hungaristáknak is vannak emberi jogaik. A következmények dolgában korántsem vagyok semleges, és ezért háborít fel, ha például nemzetbiztonsági szervek egyenlőségi jelet tesznek az utcán randalírozó bőrfejűek (úgy is mint szélsőjobb) és az erőszakmentes kommunista vagy anarchista zárványok (úgy is mint szélsőbal) közé.

Gyertyán úr előbb "csak" kétségbe vonja "demokratizmusom" hitelességét, majd egyik mondatomat "a neonácik legaljasabb vádjának" nevezi, a "másik oldalt" pedig implicite "a demokrácia ellenfeleinek". Így valóban nem tudunk vitatkozni. Én ugyanis nem értek a Szabad Nép nyelvén.

A meghatározó politikai erők morális felelőssége óriási abban, hogy a magyar demokratikus politikai közösség együtt ülje meg ünnepeit és gyászait, és együtt tegyen - időről időre - hitet alapvető nemzeti és demokratikus értékek mellett. Az a politikai erő, amelyik egy választási kampány kellős közepén a nemzetiszínű kokárdát szekértábor-szimbólummá avatja, megtagadja a magyar demokratikus politikai közösséghez tartozást az ellenkező tábortól. Az a politikai erő pedig, amely pártkongresszusi eseményt csinál a nyilas-hatalomátvétel 60. évfordulójából, ugyancsak megtagadja a magyar demokratikus politikai közösséghez tartozást ellenfeleitől.

Az imidzsváltó kongresszusnak nem ez a hétvége volt a legildomosabb időpontja. A kormányoldalnak tudniillik mindent el kellett volna követnie (ide nem értve a "felszólítást"), hogy a választópolgárok egyik felét képviselő Fidesz - megengedhetetlen barátkozásaik és "médiakapcsolataik" dacára - részese legyen a közös emlékezésnek. A Fidesz-vezérkarnak pedig - minden kisszerű taktikai megfontolása ellenére is - politikai ellenfelei mellett lett volna a helye október 15-én este. Mert ezt kívánja a méltányosság politikája.

Az antifasiszta demonstrációt szervező politikai erők a megelőző órákban, napokban és hetekben módszeresen kicselezték a gyülekezési törvény előírásait. Újdonságként tűnt fel a közterület-használat mint a gyülekezési jog korlátja, a liberális újgeneráció nagyobb dicsőségére. A gyülekezési jog gyakorlása, a demokratikus jogállam sehol a világon nem eredményezett totális rezsimeket. Ellenben a nácik (és nyilasok) hatalomra jutását nagymértékben elősegítette, hogy voltak kivételek a jogállami imperatívuszok alól. Az önkényuralomtól nem a rendőrség fog megvédeni bennünket, hanem a szabadságjogok és a törvények szellemének feltétlen tisztelete.

Aki a huszadik század magyar traumáival kufárkodik a pártpolitikai piacon, az bizony minimum gátlástalan. Ma hazánkban a pártpolitika dinamikáját a múltbéli, feldolgozatlan sérelmek táplálta diabolizálás tartja fenn. Az egyik oldal nemzetellenesnek, a másik demokráciaellenesnek tekinti ellenfelét, miközben érdemi politikai diskurzusra nincsen lehetőség. Szimbólumkészletünk egyik felét az úgynevezett baloldal, másik felét az úgynevezett jobboldal teszi hozzáférhetetlenné a kívülállók számára. Ebben az archaikus és irracionális, szimbolikus harcban a 89-es alkotmányozás vívmányai (értem ezalatt a Sólyom-féle alapjogi bíráskodást és Majtényi adatvédelmi biztosi munkásságát is) akadályozó tényezők. A magyar demokratikus politikai közösség jövője attól függ, eltűrjük-e a közös örömök és közös szenvedések kisajátítását.

Schiffer András

------------------------------------------------------------------------

Gyertyán Ervin valóban téved. A hozzá hasonlóan vélekedők sokszor és bő terjedelemben fejthették ki nézeteiket a Fórum rovatban. Ha cikkeik könnyen felejthetőnek bizonyultak, arról nem a szerkesztő tehet.

Révész Sándor