Így alig néhány hetük maradt, hogy sokat hangoztatott tehetségük okán is sztárrá váljanak, mert ha ez nem sikerül, akkor a kereskedelmi csatornákon induló új tehetségkutató sorozatok őket is a többiek után küldik a süllyesztőbe.

Magyarországon az elmúlt évek tehetségkutató versenyei nem tudtak tartósan pályára állítani új sztárokat - mondja Nógrádi Gergely, aki Hogyan csináljunk Pavarottit? címmel megírta a sztármenedzselés kézikönyvét, amely talán a kezdő sztárjelöltek kézikönyve is lehetne. Nógrádi szerint ma nálunk is érvényesül Andy Warhol mondása, hogy 15 percig mindenki lehet sztár, de aztán már rajta áll, hogy eltűnik-e a süllyesztőben vagy valóban híresség lesz belőle. A mai technikákkal a média bárkiből tud sztárt csinálni - hangsúlyozza a szerző -, aki szerint a magyar popbizniszben most csak "papírzsebkendő-sztárok" futnak ideig-óráig, akik mindig utólag jönnek rá, hogy eszközök, bábok voltak bizonyos érdekkörök kezében, akik jól meggazdagodtak rajtuk, aztán ejtették őket. Nógrádi azért is írta meg a könyvét, mert egyrészt be akarta mutatni napjaink sztáriparának működését, másrészt hasznos tanácsokkal akart szolgálni azoknak, akiket vonz a pénz, a hírnév, a csillogás, de nem ismerik a nyilvánosság mögötti rejtett világ összefüggéseit, "titkait".

Manapság messze nem elég tehetségesnek lenni, ismerni kell azt a sztárgépezetet, aminek részeivé akarunk válni, meg kell tanulni nemcsak a szakmát, de annak hátterét is, tudni kell, milyen legyen a demo, hogyan kopogtassunk be egy menedzserhez, miként tálaljunk egy sztorit az újságíróknak, milyen az előnyös ruha és smink, mit nyilatkozzunk a nyilvánosság előtt - állítja a szakember. Véleménye szerint annak, aki ma igazi sztár akar lenni, sokkal inkább szüksége van az önérvényesítés képességére, mint a korábbi évtizedekben. Magyarországon a legtöbb kezdőnek fogalma sincs, miként működik a sztárvilág, s erre éppen elég példát szolgáltatnak a valóságshow-k vagy a tehetségkutatók múlékony sztárjai.

Nógrádi is úgy látja ugyanis, hogy médiatámogatottság és reklám nélkül hosszú távon nem éri meg pénzt pumpálni a sztárjelöltekbe, mert kicsi a piac, kicsi a gázsi, kicsi a haszon. Nincs miből osztani a pénzt. Fellépésenként 10-15 százalékos jutalékért ma senki nem foglalkozik komolyan tehetségek felfedezésével, menedzselésével. Ezért lépnek be a képbe az ügyeskedők, a hakniszervezők, a hiénák, akik aztán a maguk szempontjai szerint irányítják a karmuk közé került sztárjelölteket, akiket gondolkodás nélkül eldobnak, ha már nem tudják kiszipolyozni őket.

Globális fölözés

Pedig a rendszerváltás rövid ideig, a korábban államilag szűrt/ellenőrzött popvilág után a kialakuló szabad versenyes kapitalizmusban már ki-ki megcsinálhatja magát. A hozzánk is megérkező világcégek azonban gőzerővel láttak hozzá globális piaci stratégiájuk itteni megvalósításához: kis befektetéssel minél rövidebb idő alatt igyekeztek előállítani azokat a zenei termékeket (előadót, lemezt stb.), amelyekből a legtöbb hasznot fölözhették le maguknak. Az önmegvalósítás oroszlánrésze így a független kis kiadókra, a kényszervállalkozó zenészekre, producerekre, menedzserekre maradt, akik hamarosan a saját kárukon tanulták meg a kapitalista poppiac igazi természetrajzát. Gyorsan fel is adták világmegváltó elképzeléseiket, hogy a továbbiakban maguk is az új törvényekhez igazodva kezdjék meg felfedezetteik sztárolását, befuttatását.

Ez a hőskorszakban többnyire egy-egy sikeres trend külföldi előadóinak másolását jelentette. Ezért ismerhettük meg a magyar Madonnát, ezért igyekeztek a Spice Girls vagy Britney Spears dalait koppintani, ezért klónozták a Backstreet Boyst vagy az N\' Syncet. A külföldi siker hullámaira kapaszkodva el lehetett evickélni itthon is. Az önjelölt producerek, menedzserek, az állami vállalatoktól leépített "szakemberek", a kapcsolati tőkével rendelkező öreg zenészek, a csurran-cseppen szerzőpárosok képesek voltak - igaz nem túl nagy hatásfokkal (ezt a gyorsan csökkenő példányszámok is jelezték) - működtetni a hazai poppiacot, s ha lassan is, de elsajátították a sztárcsinálás új technikáit.

Ez a széles tömegigényeket célzó, futószalagra gyártó sztártechnológia azonban azzal is együtt járt, hogy fokozatosan háttérbe szorította, elsorvasztotta a rockzene hagyományos stílusait, előadóit, fórumait. Eltűntek a régi klubok, nem újították meg a kifutó lemezszerződéseket, felszámolták a koncerthelyeket, s nem utolsósorban az új közönség sem ismerkedhetett meg a régi zenékkel.

Az új felfedezettek ugyanis már kifejezetten a média által befolyásolt és uralt tinédzserpiac igényeire voltak megtervezve, s ennek megfelelően nem a személyes adottságokból, invenciókból, eredetiségből születtek meg, hanem a nemzetközi sikerlisták, a popmagazinok böngészése, a hazai közvélemény- és piackutatási eredmények adták az ihletet a "legyártásukhoz". Élettartamuk maximum két-három év volt, ezalatt kellett ezeknek a mind gyakrabban eleve sztárokként beharangozott előadóknak 4-5 kislemezzel és két-három nagylemezzel a maximális profitot biztosítani a kitalálóiknak.

Ezek közül a lombiksztárok közül ma már nagyon nehéz neveket felsorolni, közülük külföldön is csak nagyon keveseknek (Kylie Minogue, Robbie Williams, Ronan Keating) sikerült megkapaszkodni az élvonalban. Ennek ellenére a kilencvenes évek második felére a megerősödő kereskedelmi média (tv, sajtó, rádió) hatására ez a szódapop végképp kiszorította a felnövekvő új nemzedék nagy többségének látóköréből a rockzene korábbi győztes formáit.

Összeroppanó piac

A monopolizált helyzetek felszámolása óta torzultan fejlődött ez a szakma, amelyből mára elfogytak a tartalékok, eltűntek az értékek, s egyre kevesebb a szakember illetve a tőke. Jelenleg mindenki a gyors és olcsó megoldásokat keresi, a tömegízlésre hajt, a sikerrecepteket másolja - állítja Varga Géza, aki régi motoros a szakmában, jól ismeri ezt a világot, volt koncertszervező, hanglemezkiadó, jelenleg menedzserként és a Fábry-show zenei szerkesztőjeként számos feltörekvő előadóval és zenekarral (Dopeman, Majka, Sub Bass Monster) dolgozik. Mint mondja, a tehetségek helyett ezért az ismert emberek kerülnek előtérbe, a jól formálható, irányítható középszer uralja a terepet, a szakemberek helyett sok mindenben már a "pályán kívüliek" döntenek, s az értékek vagy az értékeset alkotók végképp kiszorulnak a piacról. A magyar pop-rock világa már nem is kicsit a magyar focira emlékeztet. Meg kell várni, hogy ez a struktúra teljesen összeomoljon, s akkor alapjaiban újjá lehet majd építeni - teszi hozzá nem túl optimistán.

Hasonló folyamat zajlott le persze más országokban is, de azzal a különbséggel, hogy nálunk a piac szűkössége, valamint a hanghordozók másolásának rohamos terjedése miatt a kilencvenes évek végére a pop-rock kultúra hagyományos formáinak összeomlása katasztrofális mértékűvé vált. Az arányokat tekintve nem következett be ugyan drámai romlás - a tömegkultúra és a rétegkultúra fogyasztóinak aránya más országokhoz hasonlóan Magyarországon is 9:1 -, de egy 50 vagy 100 milliós népességű piacon a rétegkultúra még gond nélkül létezhet, egy 10 milliós piacon azonban ez az egyre csökkenő bázis - állami mecenatúra nélkül - nem képes eltartani az igényes produkciókat létrehozó alkotókat, művészeket. Különösen, ha a közpénzen finanszírozott média ezeket a rétegigényeket még mellőzi is.

A popzenei piac Magyarországon 1998-ra roppant meg - látja Rózsa István. A magyar show-biznisz egyik legsikeresebbnek mondott üzletemberének akkor át kellett gondolnia a további elképzeléseit, s az üzleti siker érdekében ő is a kockázat minimalizálása mellett döntött. Ma már ő is több lábon él, és a vele dolgozó művészek nagy része sem abból a pénzből él, amit a lemezeivel keres. Mint mondta, "a lemezkiadás már nem biznisz. Akkor van benne üzlet, ha szponzorokat találsz a produkció mögé. Egyre kevesebben vesznek hanghordozót, miközben egyre nagyobb a letöltés és az illegális másolás. A reklámárak meg nem csökkentek, sőt!"

A pop-rock kultúra másfél évtizedes lassú haldoklásának viszont következménye, hogy a tömegkultúra szédületes tempóban nyomul be a visszavonulás után üresen hagyott területekre, s ennek következtében napjainkban már a harmadik olyan nemzedék nő fel, amely gyakorlatilag óvodás kora óta ennek a piacorientált médiának a kínálatát "élvezi" a rajzfilmektől a szórakoztató zenékig. Ízlésük, igényük ennek megfelelően erősen behatárolt, beszédstílusukban, erkölcseikben, normáikban, viselkedésükben az itt felkínált mintákat követik, s az évek múlásával így válnak manipulálható, médiafüggő, piacorientált fogyasztóvá.

Az elmúlt években különösen a kereskedelmi televíziók szerepe vált döntővé az ízlés- és véleményformálásban - amelyek a külföldi példákat követve - nálunk is behatoltak a popzenei piac területére, s a hanglemezkiadóktól, menedzserektől, producerektől - a maguk szempontjait szem előtt tartva - a kereskedelmi tévék marketingesei vették át a "sztárcsinálás" és -menedzselés szerepkörét.

Az új sztártípusok

A magyar médiában ekkortól jelentek meg azok a külföldön már kipróbált új sztártípusok. Közülük a jolly joker, az úgynevezett "dominószemélyiség" a legkeresettebb, mert képes alkalmazkodni bármely szórakoztató műsorhoz: ha kell, énekel, táncol, vetélkedik, műsort vezet, de alkalmas lemez megjelentetésére éppúgy, mint gálaműsorok sztárvendégének. Ilyen tartós színész-sztár-bohóc médiaszereplő ma Csonka Pici, Kovács Kokó István, Sebeők János, Liptai Claudia vagy Havas tanár úr, de a popsztárok között is akadnak ilyen all-round szereplők, mint az Irigy Hónaljmirigy egyes tagjai.

Ugyancsak néhány éve lett felkapott az utca embere sztártípus, akik a valóságshow-k népszerűvé válásával kezdtek el nyomulni, s a művi médiaközeggel szemben a hétköznapok nyersességét, közönségességét kínálják egyfajta manipulált áruként a közönségnek. Majka, Pongó vagy Gangsta Zollee a tipikus figurája ennek a típusnak, akik az új tömegigényekre készülő műsorokban mindig remekül hozzák a figurájukat.

Ugyancsak sikeres külföldi licenc átültetése a magyar viszonyokra a Megasztár is, amely ismeretlen szereplőkből csinál sztárokat, bálványokat. Ilyen sorozatok külföldön - más elnevezéssel - már évek óta gondoskodnak az éppen aktuális sztárfelhozatalról, s a győztesek a valóságshow szereplőihez hasonlóan néhány hétig-hónapig szintén az érdeklődés középpontjában tudnak maradni, de ők aztán általában eltűnnek, mert menetrendszerűen jönnek helyettük az újabb percemberkék, akik pár hónappal később ugyanolyan gyorsan tűnnek fel, mint elődeik.

A nagy kereskedelmi adók felelőssége, hogy a mai magyar dal kivégzőosztag előtt áll - nyilatkozta Presser Gábor zeneszerző, előadóművész, Megasztár-zsűritag, aki szerint amúgy a kereskedelmi tévé tehetségkutató műsora sokkal jobb lett, mint amit eleinte várt tőle, és végül minden percében jól érezte magát. Mint hangsúlyozta, "a nagy kereskedelmi rádiók és tévék jó ideje már csak olyan dalokat játszanak le, melyek a kaptafaműsoraikba beleillenek, és így eljutottunk odáig, hogy a komolyabb producerek is a rádiósoktól kérnek tanácsot, hogy mit írjanak, milyen lesz a következő játszási trend."

Lejárt szavatosság

A német vagy az angol közönség pontosan tisztában van azzal, hogy egy-egy ilyen zsűri és közönség által összeszavazott győztes mit ér és meddig "él". Élettartama - popzenei termékként - legfeljebb fél évre tehető, s pályafutása a befutástól a kifuttatásig a marketing szabályai szerint pontosan behatárolható. A Megasztár szereplői Magyarországon is mindent megkaptak, amit az üzleti terv előírt a számukra. Írtak és beszéltek is róluk minden szépet és jót, de ez a felfokozott érdeklődés valóban csak addig tartott, amíg a műsor, a vállalkozás hasznára voltak. Ezek a szereplők - a valóságshow-k szereplőihez hasonlóan - addig szolgáltak beszédtémául, addig voltak reklámhordozók, addig szerepeltek a címlapon, addig kaptak ajánlatokat, amíg a műsor, a nézettség, a média felhajtó ereje érdekességet kölcsönzött a személyüknek. A műsor kifutása után két-három hónapig még tündököltek, majd a következő sorozat indulásakor a semmibe hulltak. Az efféle médiaproduktum ugyanis gyorsan eljut a termékéletciklus hanyatló szakaszába, különösen akkor, ha nemcsak a közönség érdeklődése fordul mások felé, hanem a sztáripar is kihátrál mögüle és megvonják tőle a médianyilvánosságot. Amikor sztárcsináló műhelyek elkészülnek az új produkcióval, akkor azonnal a klónutódokra állítják át a propagandagépezetet. Ilyenkor aztán hiába a kifutó társaság tehetsége, az őserő, a megszerzett tapasztalat, lejárnak a szerződések, s annak, aki továbbra is karrierben álmodozik, egy másik pályán kell tovább indulnia, amihez viszont nincsenek meg a piaci feltételek Magyarországon.

Mehet az sms rogyásig

Az elmúlt években a tehetségkutató versenyek vagy a valóságshow-k sztárjai sorra átélték ezeket a csalódásokat. A siker hullámvasútján a csúcsról szinte pillanatok alatt jutottak a mélypontra. Depresszió, öngyilkosság, kiábrándulás, pályaelhagyás volt a reakció, és az óriási népszerűségek ellenére egyetlen igazi karriertörténetet sem ismerünk. Ki emlékszik még a Popsztárokban felfuttatott Sugar and Spice együttesre vagy az Üstökösben pályára állított All 4 One formációra?

A tehetségkutatókra jelentkezőket azonban a jelek szerint nem riasztja el a kódolható kudarc lehetősége. Mint lepkéket a fény, vonzza őket a szereplési lehetőség. A különböző válogatásokra ezerszámra özönlenek a jelentkezők. A Megasztár második sorozatára is ötször annyian jelentkeztek, mint az elsőre, és a zsűrinek tízezres nagyságrendű tömeget kellett megrostálnia, s még így is ezren maradtak, akik dalra fakadhattak. A hírek szerint ugyancsak felfokozott érdeklődés kísérte a konkurens kereskedelmi csatorna hasonló vállalkozását is, a sztárok mellé bálványokat kínálnak fel a nagyérdeműnek. Így aztán szavazhatunk, küldhetjük az SMS-t rogyásig, ősztől ismét gondoskodnak a szórakoztatásunkról. S nem lehet kétséges, hogy amint újra kigyúlnak a reflektorfények, a régi szereplőknek bealkonyul. Némi cinizmussal ilyen ma, és a jövőben vélhetően ilyen is lesz a megasztárélet Magyarországon: Egyszer fent, aztán mindörökre lent!