Most pedig itt a nyilaspuccs 60. évfordulója, s vannak, akik megünnepelnék. Ez bőszítő, ámde jogszerű. Fábri is így látja, hiszen nevét adta egy kiáltványhoz, amelynek kulcsmondata így hangzik: "A kirekesztő és szélsőséges nézetek ellen társadalmi összefogással, példamutatással, elhatárolódással, nem pedig jogok korlátozásával és a szabályozás megszigorításával lehet és kell fellépni".

Sokunknak ez az álláspontja, és sokunkat az tesz elégedetlenné, hogy a legtöbb magyar politikus a napi pártpolitikai érdekek függvényében veszi elő vagy jegeli ezt az országos problémát. Olyan nemzeti ügy ez, amelyet a társadalom többsége még nem ismer el annak. Inkább fanyalog: eltávolítja lélekközelből a kínos kérdéseket, kielégíti a gesztusok és elhatárolódások állami ritualizálása, s a bajkeverők - csak azok volnának? - dolgát a rendvédelmi közegekre s a politikai szervezetek találékonyságára bízza.

Fábrit egyaránt bőszíti a közéleti álságosság és a társadalom kényelmessége, komformitása, közönye. Joggal. Az emberségre kényes honfitársai nevében is szól a művészember, aki felnőttéveinek ideillő fájdalmas tapasztalatait beolvasztva az embertelenség alapélményébe, gyötrődéseit, morális rosszullétét, felháborodását az érzelmek teljes skáláján ki tudja fejezni. Finoman is, átkozódva is.

Egyik szép versében a csend és a szó viszonyáról szól: "�a szó a csönd ruhája csak / s a csönd a test, a néma lüktetés, a lét" (A csönd és a szó). A halálélményhez, amelyről már annyian elmondták, hogy kifejezhetetlen, Fábri ars poétikája szerint is a csönd illik. Mert - ismét csak a verset idézve - a csönd: az "öröm és nyűg és fájdalom"; "a vér, a hús, a csont".

Mégis foglalkozik vele, mert a halál visszatért a történelembe. Magyar változatban az előidézők oldaláról egyelőre csak mint - szerintünk - romlott esztétikum, gonosz játszadozás militáns és misztikus jelképekkel, alakzatokkal, ráolvasásos múltidézéssel; a lehetséges áldozatok oldaláról, ha az érintett idősebb ember, masszív emlékezés a halálélményre, ha fiatalabb, kísérlet az elképzelhetetlen, a soha meg nem tapasztalt elképzelésére.

Fábri írása mind a két irányban nyitott. Szerzőjének van családi élménye arról, mi marad meg annak a személyiségéből, aki túlélte a haláltapasztalatot, és maga is nekirugaszkodik értelmezni a visszatérőben lévő szervezett embertelenséget. Első fogalmazásként megírta ezt a publicisztikát, amelynek mélyén ott a halálélmény csöndje és a szenvedők igazsága, míg a felszín: a szó - csupa diszharmónia és sok igazságtalanság.

Fábri, aki "a normalitás világában szeretne élni", még nem fogadja el, hogy ami közel s távol körülvesz mindannyiunkat, az maga a normalitás. Benne a szabadságjogoknak és az emberi egyenlőségnek nyílt vagy burkolt tagadóival. Könyvkiadásukkal, sajtójukkal, rádióikkal, televízióikkal, híveikkel, mentegetőikkel. A kivárókkal, a gyávákkal, a szolidaritást nem ismerőkkel és a hatalom kontáraival együtt. Erős a pesszimizmus? Erősebb az elégedetlenség? Legerősebb a lefegyverzettség az antihumánummal szemben? Ma ilyen a normalitás, amely természetesen történeti termék, s mint ilyen, változik. Gyorsabban, ha összefognak, akik változást akarnak. Lassabban, ha Fábri módján, a normalitás keretein kívülre képzelik a jobboldali szélsőségek képviselőit: egyeseknek a zárt osztályra adnának beutalót, másoknak a tehetségtelen csepűrágók között jelölik ki a helyét.

De ha egyszer nem mind azok! Hatvan éve nem "egy kis szélsőjobboldali terrorista párt" vette át a kormányzást, hanem, sajnos, jelentős tömegtámogatással rendelkező szélsőjobboldali terrorista párt és mozgalom. A hungaristák 1939-ben alkotmányos úton vehették volna át a hatalmat, ha a kormányzat és a közigazgatás nem manipulálja a választást. Akkor is és még éveken át az egyik fő (ha nem a legfőbb) bázisuk a munkásság volt. 1944 márciusának első heteiben egy magas rangú tiszt, aki részt vett az ellenállás előkészítésében, úgy látta, hogy éppen a munkásság nem mozdulna meg a németek ellen. 1944 őszén sem a náciellenes bátrak, hanem a hungaristák mozgósították a maguk céljaira a budapesti munkásokat. A harcok megszűnése után egy év alatt néhány ezerről félmillióra dagadt a Magyar Kommunista Párt tagsága. Honnan verbuválódott ez a sok ember? Jelentős mértékben olyan kisnyilasokból, akiknek nem voltak főbenjáró bűneik. A tanulság? A hungarista mozgalom - tágabban minden szélsőjobb irányzat - múltját (és jelenét is, amennyire lehetséges) a maga összetettségében szükséges ismerni, ha társadalmi úton a siker valószínűségével akarunk fellépni velük szemben.

Bár Fábri morálja jellemezné a szélesebb közvéleményt, de az ő történetietlen ítéletei nélkül! Amikor belső csendjéből a gyász kiárad, forma szerint vádbeszéddé válik. Mindenki felelős a Szálasira való emlékezés politikai botrányáért? Az általános felelősség kinyilvánításával Fábri eltünteti a különbséget a különböző minőségű felelősségek között, és messze kiterjeszti a fogalom érvényességét a higgadt állampolgári megítélés határain túlra. A jelenre korlátozva a felelősségek Fábri-féle kiporciózását, nem tudunk mit kezdeni egy olyan felsorolással, amelyben egy lélegzettel mondja ki Göncz Árpád, Demszky Gábor, Gombár Csaba és Antall József nevét a felelősök sorában. Ismét bizonyítva látjuk, hogy az igazságos vélemény nem az érzelmek első kiáradásakor szokott megszületni.

A szerző újságíró