A baloldali értékek újradefiniálására. Ezt a kongreszszust nevezték volna rendkívülinek, de a helyzet vált azzá, ahogy persze tizenöt éve mindig az. Mire eljött az ünnepi nap, kiderült, hogy a jövő tavaszra tervezett (politikusi sors- és) tisztújítást előre kellett hozni az EP-választásokon elszenvedett vereség miatt, s ha már új elnököt kell választani, akkor vezető testületeket is. Ez soha nem a relaxáció időszaka egy pártban, de az MSZP-ben most különösen energikus mozgások indultak be. A jelölések alapján már most biztos, hogy a "nagy generáció" Kovács-Medgyessy után a középkorosztály már régen pozícióban lévő tagjai közül is sokan kiszorulnak. A párt eddigi második embere, Szili Katalin semmilyen tisztségért nem indul, Jánosi György választmányi elnök pedig még lehetőséget sem kapott arra, hogy megvédje címét. Úgy volt, hogy ez a kongreszszus a program, a szervezet és a működés újraszabályozása jegyében zajlik. Csakhogy a programalkotók közül egyedül Hiller István élte túl, (sőt...) a Medgyessy lemondásával elkezdődött belső forradalmat, viszont Lamperth Mónika és Szili Katalin már nincs abban a helyzetben, hogy hitelesen érveljen újításaik mellett. Úgy volt, hogy szimbólumokat, székházat, esetleg nevet cserél a párt, de nem: vezetőket fog. A klasszikus képletet - előbb a program, aztán a szervezet, s ehhez az emberek - megint nem lehet alkalmazni. Embereket biztosan újítanak, gondolatokat - ha marad rá idő, energia, szenvedély.

Pedig most igazán szükségük lenne rá. Sok évforduló csak a tízes számrendszer sajátosságai miatt tűnik kereknek, jelentéstelinek, de az MSZP-t ez a tizenöt éves születésnap valóban markáns helyzetben találja. A belső önazonosság továbbépítésének kényszerében.

Baloldalinak legújabb kori definíciója szerint - így alakult ez nálunk a rendszerváltás óta - elsősorban az nevezhető, ami nem jobboldali. Az első ciklus demokrata fóruma, az onnan kiszakadt radikális pártok, a különféle kisgazdák és kereszténydemokraták, és a harmadik ciklus Fidesze, újracsoportosítva az imént felsoroltakat, azonos volt abban, hogy két részre osztotta az országot: bűnösökre és tisztákra, múlt és jövő embereire, hatalomátmentőkre és új középosztályra, nemzetépítőkre és a nemzetközi erők kollaboránsaira, a tiszta kultúra és a kozmopolita kereskedelmi mocsok ágenseire. A kérdésfelvetések és az ezek nyomán beindított folyamatok nem a bal és a jobb, hanem a nyitottság és a zárt értékmentés, vagy a szabadság és a felülről vezéreltség alapján jelölték ki a politikai pólusokat. Ezen belül a szocialistákat indulatosan mindig megpróbálták benyomni valamilyen pozícióba, ami a rontást hozhatná rájuk. Ők válaszul a józanság, a hétköznapiság, a viszonyok temperálása közegének tűntek fel, s így váltak olyan párttá, amelynek népszerűsége immár egy évtizede nem sülylyed a - biztos pártválasztókat tekintve - harminc százalék alá. Mindazonáltal az eddigi három pártelnökkel - Nyers Rezső, Horn Gyula és Kovács László - készített, később publikálandó, de rendelkezésünkre bocsátott interjúkból vett és ezen az oldalon idézett szemelvények is igazolják: alapélménye volt a szocialistáknak a kirekesztettség. Az, hogy az SZDSZ elnöke 1990-ben nem fogadta el a kinyújtott jobb kezet, a Fidesz képviselői vissza sem köszöntek a szocialista politikusoknak, az MDF pedig egyre keményebb hangot ütött meg velük szemben kínos volt számukra, de valamiféle szolidaritást is támasztott. Az MSZP az egyetlen párt, amelyben jól körülírható törésvonalak nincsenek. Amelyből sokan kiszakadtak, de a szakadás veszélye eddig fel sem merült.

A feladat, amit megoldottak - a normál politikai "A" hang kitartása - csak látszólag egyszerű. A rendszerváltozás folyamatából lényegében kisodródott jelentős formátumú politikusok - Pozsgay Imre, Németh Miklós, Palotás János, Szabó Iván, Kupa Mihály - példája bizonyítja, hogy nem kis tehetségre és életismeretre van szükség ahhoz, hogy az egyszerű józanság nevében éveken át talpon, sőt, ereje teljében maradhasson egy politikus, egy párt. Amely aztán, amikor úgy hozta sorsa, kemény megszorításokkal állt be Bokros Lajos mögé, privatizálta Suchman Tamással az állami vagyon - MDF-től maradt - jelentős részét, amikor pedig lehetőséget látott rá, Medgyessy Péterrel elsősorban a társadalmi középen, orvosokon, pedagógusokon kívánt segíteni. Eddig viszont soha nem állt, nem is nagyon állhatott bele a klasszikus szociáldemokrata sémába, amely jól érzékelhetően elvesz onnan, ahol többet lát a kelleténél, hogy adjon oda, ahol már a következő generációk esélyeit pusztítja a nyomorúság.

A rendszerváltás teljes befejeztével, az európai integráció nyújtotta biztonsággal most került először olyan helyzetbe a magyar baloldal, hogy szabadon mérlegeljen. Továbbra is a túlfűtött jobboldal egyszerű ellenpontjaként, mintegy társadalmi borogatásként jelenjék meg, vagy immár egy sajátos, csak rá jellemző világkép megvalósításához kérje a választók segítségét? Ennek során miként tekintsen a világra? Mint olyan helyre, amelyre a felszínen mutatkozó látványos konfliktus alatt továbbra is az osztályellentétek a meghatározók, ahol a tőkével nem rendelkezők támogatását kell megszervezni, sőt, a megszerveződését kell támogatni? Vagy mint olyan helyre, ahol ezek az ellentmondások már feloldódtak és az egyértelműen megfogalmazható közös célok alá rendelhető optimális eszközöket kell csak megtalálni. S miként tekintsenek a világra? Oly helyként, amelynek igazságtalanságai alárendelhetők a fejlődés lehetőségeinek, vagy fordítva: amelynek aránytalanságai egyre elviselhetetlenebbek.

A magyar jobboldal kérlelhetetlensége tulajdonképpen ajándék az MSZP-nek. Kijelöl számára egy biztos pozíciót, stabil támogatói kört és egyértelmű szövetségest. Ugyanez a kényelmes - bár nyilván nehezen megélhető - helyzet azonban lehetővé teszi a szellemi és érzelmi küzdelmek megtakarítását is. Kérdés, hogy a külső ellenséges ingerek ereje által igazolható belső ingerszegénység mikor kezd el sorvasztani. Könnyen meglehet, hogy e tekintetben az évforduló valóban fordulópont is lehet. Mint a Trójából hazatérők számára a szirének felbukkanása. Dönteni kell: beviaszkolt füllel, de biztonságosan utaznak tovább egy remélt úti cél irányába, vagy mint Odüsszeusz - ha árbochoz kötözve is, megküzdenek a valóság kísértésével.

"Vissza sem köszöntek"

Nyers Rezső szerint az MSZP eddigi három elnöke, ideértve őt magát is, megbukott. A párt azonban megtalálta a helyét. Horn Gyula beavat a Bokros-csomag műhelytitkaiba és a Fidesz vétkét is felismeri Medgyessy bukásában. Kovács László beszél a Messiás-keresésről, s arról, hogy szívesen lett volna 2006-ig a Medgyessy-kormány tagja.

Nyers Rezső 1989-1990

A változás 1985-ben kezdődött, amikor a kádári vezetés alkalmazkodni akart egy új nemzetközi helyzethez, amely akkor még nem bontakozott ki teljesen. Kádár nem ellenezte a gorbacsovi terveket, hanem kivárt. De nem tudott lépést találni. Ekkor jelentkezett Grósz Károly. Vele kezdődik az MSZMP-beli politikai fordulat. 1985-ben a vezetésből leválasztotta a Kádár szempontjából legfontosabb embereket. Ez sokkoló lépés volt Kádár számára. Nem is jött el többé politikai bizottsági, vagy elnökségi ülésre. Grósz tehát lényegében szakított Kádárral. A rendszerváltásnak ez volt az első konkrét lépése. Mindazonáltal Grósz sem bizonyult felkészültnek mindenre...

Az 1992-es Charta-tüntetésen már több volt a szocialista, vagy ha nem akarok dicsekedni, hát jó, mondjuk ugyanannyi volt, mint az SZDSZ-es. Hazai polgárság hiányában a szabad demokratáknak észre kellett venniük, hogy mire támaszkodhatnak. A munkásmozgalomra például. Ez akkor is így van, ha még ma sem veszik igazán tudomásul, hogy ez az MSZP egy munkásbázison és egy munkavállalói tömegen épül fel. Ennek a szociális látása nem liberális, de tiszteli a liberális politikát...

De ha Medgyessy azt hitte, hogy ő most a nemzeti közepet úgy ki tudja tágítani, hogy azokból, akik az Orbán Viktorba "szerelmesek", meg fog nyerni további sokaságot, akkor nagyon tévedett. És talán ez volt az egyik oka az ő téves politizálásának...

Horn Gyula 1990-1998

Amikor 1990-ben megválasztottak pártelnöknek, Nyers Rezső figyelmeztetett arra, hogy ne legyek se hebrencs, se túl radikális. Három dolgot ígértem meg: talpra állítom a pártot, vezető politikai tényezők leszünk, s bemegyünk a Szocialista Internacionáléba. Mindhárom ígéretemet teljesítettem, teljesítettük...

1992-ben, a szegedi kongresszuson már úgy tudtunk megjelenni, mint nagy politikai erő, amely Magyarországon egyedüliként képviseli az európai baloldalt. Akkor kerültünk ki a karanténból. Senki ne röstellje magát azért, mert tisztességes munkával meg tudott élni az előző rendszerben, és azért se, ha tagja volt az MSZMP-nek. Merthogy az szíve-joga volt - ez volt a legfőbb üzenet...

1994-ben én nem akartam kormányfő lenni. Németh Miklós volt a jelöltem. Hazahívattam, leültünk vele, és megkérdeztem tőle, Miklós, vállalod? Nem vállalta, a véleménye az volt, hogy nem szabad belemenni a kormányzásba, mert az még korai. Sose felejtem el, úgy fogalmazott, hogy az a kormány hónapok alatt meg fog bukni...

Nemcsak az SZDSZ-nek tettem 1994-ben koalíciós ajánlatot, hanem a Fidesznek is. Én írtam meg az erről szóló levelet Orbán Viktornak. A válasz, ha jól emlékszem, hétpontos követelést tartalmazott arról, hogy milyen feltételek mellett hajlandók bejönni a kormányba. Például úgy, hogy senkit ne alkalmazzunk kormányzati munkára, akinek bármely kötődése volt vagy van a szakszervezetekhez vagy az előző rendszerhez...

Amikor 1995 márciusában a Bokros-csomagot bejelentettem, a kormányban iszonyú volt a megdöbbenés. Tényleg nem tudtak róla, annyira titokban tartotta ezt három ember, Bokros Lajos, Surányi György meg én. Csak mi hárman tudtuk, mire készülünk. Aztán fölállt két miniszter, s azt mondták, hogy ők ezt nem vállalják, s nagyon kérnek, hogy vonjuk vissza az intézkedéseket, különben elmennek. Azt mondtam, ha azt akarják, hogy megszűnjön Magyarországon a normális baloldali politika, akkor tegyük föl nyugodtan a kezünket...

Azt hiszem, a Medgyessy-kormány túlvállalta magát a sok reformmal: meghirdette az egészségügy, az oktatás, a haderő és a közigazgatás átalakítását. Szerintem így egyszerre túl sok frontot nyitott. Ő próbálta megtenni mindazt, aminek egy részét már az előző ciklusban kellett volna megvalósítani. Mégpedig a Fidesznek...

Kovács László 1998-2004

1990-ben nem állt velünk szóba senki a Parlamentben. Főleg a Fidesz nem, bár mindketten ellenzékben voltunk. Nem is köszöntek. Sőt, vissza sem köszöntek. 1994 kora tavaszán azután meglepő dolog történt. A képviselői irodaház földszintjén összefutottam Orbán Viktorral, aki előre köszönt. Akkortól éreztem, hogy megnyerjük a választást...

Eleinte úgy gondoltam, hogy az MDF-fel sokkal előbb fogunk szót érteni, mint bármely más parlamenti párttal. Számomra például Antall József kezdetben kifejezetten rokonszenves volt, valamiként apámra emlékeztetett, aki ha még élt volna, valószínűleg az MDF-re adta volna szavazatát. Aztán lépésről lépésre az derült ki, hogy a szabad demokratákkal - ha sok mindenben nem is értünk egyet - legalább ugyanazt a nyelvet beszéljük...

2000 tavaszán már jelentős volt az előnyünk a Fidesszel szemben. A párton belül néhányan mégis úgy gondolták, hogy velem nem lehet választásokat nyerni. Elkezdődött a "Messiás"-keresés. Végül Medgyessy Péterre esett a választás, amivel viszont már teljesen egyetértettem. Szívesen lettem volna a Medgyessy-kormány tagja 2006-ig. A helyzet azonban másként alakult...

Az idézetek az MSZP eddigi három elnökével, Nyers Rezsővel, Horn Gyulával és Kovács Lászlóval a Napvilág Kiadó gondozásában hamarosan megjelenő, Tizenöt év című dokumentumkötetben szereplő interjúkból valók.

Medgyessy Péter és Kovács László