A szerelem biokémiája
Helen Fisher New York-i antropológus Miért szeretünk? (Why are we love?) című könyvében negyven szerelmes antropológus hallgató agyát vizsgálta. Elsődleges célja az volt, hogy kiderítse, mi történik az agyban, pontosabban, hogy mely területek vesznek részt és aktiválódnak agyunkban akkor, ha szerelmesek vagyunk. A kísérletben részt vevő diákokat, akiket úgy választották ki, hogy mindegyikük lehetőleg egy párkapcsolat elején járjon, 12 percig vizsgálták komputertomográfban úgy, hogy egy a szemük fölött felszerelt tükör segítségével ráláthattak egy olyan kivetítőre, melyeken fényképeket vetítettek.
Ez a kísérlet azon a feltevésen alapul, hogy az agysejtek nagyobb mértékben vesznek fel vért, ha aktiválódnak, mivel az inaktív sejtekkel szemben munkájukhoz sokkal több oxigénre van szükségük. Az erősebb vértelítettség a komputertomográfos vizsgálat során pedig felismerhető, ugyanis az aktív területek világosabban látszanak az inaktív területekhez képest. Helen Fisher kísérletét értelmezve: a tomográfban láthatóvá válik, hogy mely agyterületek aktívak, ha a szerelmesek szerelmük tárgyát látják, és mely területek, ha érzelmileg semleges képet érzékelnek.
Már az első eredmények kimutatták, hogy agyunk mely területén aktiválódik a szerelem. Mind a nők és mind a férfiak esetében két agyterület válik különösen aktívvá: egy C alakú és a dopamin hormon felvételéhez szükséges receptorokban bővelkedő rész az agy közepén, valamint egy olyan szektor, az úgynevezett VTA, amely talán a legrégebben kialakult területe az agynak, és bőven termeli azt a hormont, mely jelentős szerepet játszik abban, hogy szerelmesek legyünk: a dopamint.
Tíz nő és hét férfi agyfelvételeinek részletes elemzése után Fisher nemcsak egyezéseket, de különbségeket is talált. A szerelmes nők agyában olyan területek voltak aktívak, melyek az érzelmekért és emlékekért, valamint a figyelmességért felelősek, a férfiaknál ezzel szemben a felső halántéklebenyben villantak fel területek, melyek a szexuális vonzalomért és a vizuális stimulációért felelősek.
A tübingeni Max-Planck biológiai és kibernetikai intézetben dolgozó Andreas Bartel és londoni kollégája, Semir Zeki hasonló kísérletet végzett, mint Helen Fisher olyan embereken, akik már huzamosabb ideje vannak együtt. A komputertomográf azt mutatta, hogy már olyan területek is aktívak a vizsgálat során, melyek a friss szerelmeseknél még nem játszanak szerepet.
Bebizonyosodott, hogy a szerelem és a szeretet nem ugyanaz a folyamat az agyban, és nemcsak a megjelenési helyük különbözik, hanem azok a neuro-kémiai hatások is, amik kiváltják őket. Ha valaki szerelmes lesz, rengeteg olyan hormon kezdi meg termelődését, mely kiváltja a jól ismert tüneteket. A dopamin növeli a tesztoszterontermelést, és arra ösztönzi a szerelmest, hogy figyelmét egyetlen célra fókuszálja, a norepineprin pedig nem várt energiákat kölcsönöz. Mindez jól megmagyarázza, hogy miért ragaszkodnak a szerelmesek egymás közelségéhez, ugyanis, bár a két fent említett hormon euforikus állapotot idéz elő, az agyban mindeközben veszélyesen lecsökken a szerotonin, melynek következménye a félelemérzet, és ahogyan a pszichológiában ismert, ez a kényszerbetegség egyik legjellemzőbb tünete. Ezzel magyarázható a szerelmesek állandó feszültsége, ha szerelmük hívása késik, vagy hogy kényszeresen egymásra gondolnak.
Azonban ezeknek a hormonoknak az intenzív termelődése úgy harminc hónapon belül leáll. Statisztikailag kimutatott, hogy a szerelmi kapcsolatok ilyenkor kerülnek válságba. Ha a kapcsolat mégis túléli ezt az időszakot, akkor új hormonok, az oxitocin és a vazopresszin kezdenek aktiválódni.
Az oxitocin, amelyet gyakran boldogsághormonnak neveznek, érzelmi elégedettségérzetet kelt, nem véletlen, hogy a kismama vérében nagy mennyiségben található a szülés után. A vazopresszin is szerepet játszik a kötődés kialakulásában, ezt a közelmúltban állatkísérleteken mutatták ki. A monogám prérifarkasokon végzett kísérletek során a magányos hímeknek injekcióztak be vazopresszint, melytől védeni kezdték területüket, és az első nőstényfarkassal párosodni kezdtek. Amikor a vazopresszin termelődését gátló anyagot adtak be a farkasoknak, a kötődés rövid idő alatt megszűnt, a természetes monogámiával együtt.
Mi, emberek arra rendeltettünk, hogy kötelékben éljünk, és újra és újra szerelembe essünk - véli Helen Fisher. Az embereket "ismétlődő monogámiára" programozták, ezek szerint az életfogytig tartó szerelem csak mítosz. 58 állam válási statisztikáit elemezve Fisher azt a következtetést vonta le, hogy a szerelmi kapcsolatok hossza átlagosan négy év körüli időtartam. Ez az utódnemzésben játszik szerepet, ugyanis ekkor már a gyermek túl van a kritikus időszakon, véget ért a szoptatása, már jöhet a következő utód.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden kapcsolatnak véget kell érnie. Minél idősebbek vagyunk, annál kevésbé vagyunk kiszolgáltatva a biokémiánknak. Elgondolkodtató jó hír az is, hogy a húsz éve házasok és az öt éve kapcsolatban élők körében végzett felmérés szerint a húsz éve házasok sokkal szenvedélyesebben és romantikusabban nyilatkoztak partnerükről, mint a párkapcsolatban ifjabb társaik.
Tehát a szerelem még tartogat meglepetéseket. Az örök szerelem hívői pedig, hiába a CT-vizsgálat, hiába a hormonok, még reménykedhetnek.
