Az igazság pillanata itt van. Az Európai Bizottság október 6-án teszi közzé jelentését Törökország felkészültségéről, s az Európa Tanács erre alapozva határoz majd decemberben a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről. Nem Törökország felvételéről tehát, hanem arról, hogy meginduljon-e az a folyamat, amely a tagjelölt megfelelő teljesítménye esetén a tagsághoz vezet. Ez a procedúra mindkét fél részéről komoly elkötelezettséget jelent. Legfőbb ideje Magyarországon is megvitatnunk, van-e helye Törökországnak az EU-ban.

Az EU külpolitikája számunkra csatlakozásunk előtt jobbára adott tényező volt, alakításában csak közvetetten és korlátozottan vehettünk részt. Akkoriban természetesnek tűnt, hogy elsősorban szűkebb régiónk ügyeinek vitelében vállalunk aktív és kezdeményező szerepet. Tagként azonban nem engedhetjük meg magunknak azt a fényűzést, hogy ne nyilvánítsunk véleményt az unió lényegét, célját és jövőjét érintő kérdésekben.

Számos eszmefuttatás látott már napvilágot Törökország európai mivoltáról. Igaz, szárazföldi területének mindössze 3 százaléka található az európai kontinensen. Igaz, a török etnikum sokkal közelebbi kapcsolatban áll Közép-Ázsia és a Kaukázus egyes népeivel, mint bármelyik európai nemzettel. Törökország lakosságának túlnyomó többsége muszlim, míg Európában a kereszténység a legelterjedtebb vallás. Ezek az ismérvek fontos elemei egy közösség identitástudatának. Az EU-tagságot illetően azonban vannak sokkal jelentősebb szempontok is. Már a mai unióról se mondhatjuk, hogy a közös múlton, szokásokon, kulturális mintákon és vallási hagyományokon alapuló homogén értékközösség volna. Az unió igazi kötőszövete már ma is a közös jövő, és egyre inkább a közös érdekek és törekvések megvalósításán munkálkodó politikai célközösséggé válik.

Kemál Atatürk reformjai óta Törökország vitathatatlanul szekuláris, világi állam. Az utóbbi évek reformjai nyomán azt is megállapíthatjuk, hogy működő parlamentáris demokrácia, ahol érdemi lépéseket tettek a hadsereg feletti polgári irányítás megteremtésére, az alapvető szabadságjogok és a jogállamiság követelményeinek biztosítására. A kurd kisebbség, a nők helyzete és a véleménynyilvánítás korlátozása teljes joggal bírálható, és a jelenlegi állapotok fennmaradása esetén a teljes jogú tagság akadálya lesz. A folyamatot szemlélve azonban nyilvánvaló, hogy Törökország magára nézve kötelezőnek fogadja el az európai integráció alapértékeit, és ezt számos intézkedésével kifejezésre juttatta.

Törökország külpolitikájának európai orientációja egyértelmű. 1949 óta tagja az Európa Tanácsnak, 1951 óta a NATO-nak. Részt vesz az OECD, az EBESZ és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) munkájában. Már 1963-ban társulási szerződést kötött az EU-val, 1996-ban pedig vámunióra lépett vele. Csatlakozási kérelme 1987 óta fekszik a közösségi döntéshozók asztalán, akik csak 1999-ben jelentették ki először, hogy tagjelölt állam, és ugyanolyan kritériumok alapján jogosult csatlakozni az unióhoz, mint a többi jelentkező. 2002 decemberében Koppenhágában a tagállamok állam- és kormányfői úgy határoztak, hogy két év múlva megvizsgálják Törökország alkalmasságát, és kedvező vélemény esetén megkezdik a csatlakozási tárgyalásokat. A két év letelt, nem lehet tovább halogatni az érdemi állásfoglalást. Az EU szavahihetőségét és szándékainak komolyságát veszélyezteti, ha ennyi ígérgetés után további várakozásra ítéli Törökországot, vagy kérelmét elutasítja. A török vezetők eddig is aggodalommal figyelték, hogy minél közelebb kerülnek a tagsághoz, annál erősebb az ellenállás az unió részéről. Újabb kétértelmű vagy bizonytalan jelzések már végzetes bizalomvesztéshez vezethetnek. S akkor a török elit érthetően sokkal kisebb hajlandóságot mutat majd a fájdalmas gazdasági és államigazgatási reformok levezénylésére, a tagság török ellenzői pedig megerősítést nyernek. A biztató reformfolyamatok visszájukra fordulhatnak, és újból megerősödhet a kilencvenes évek közepén tapasztalható iszlamizáció. Ha az integrációs folyamat megfeneklik, az nemcsak Törökország belső egyensúlyát és modernizációját veszélyezteti, hanem az egész térség stabilitását.

A tagfelvétel nem valamiféle kárenyhítés, de nem is becsületbeli ügy vagy szükségszerűség. Egy ilyen döntést csak kölcsönös előnyök és világos érdekek indokolhatnak. Meggyőződésem, hogy Törökország belépése az unióba olyan stratégiai előnyökkel szolgálhat mindkét fél számára, melyek jelentősége meghaladja a vele járó nehézségeket és kockázatokat.

Ha pusztán Törökország méretét, lakosságszámát, katonai erejét és gazdasági lehetőségeit szemléljük, akkor is nyilvánvaló, hogy felvételével jelentősen megnőhet az unió mozgástere a közös kül- és biztonságpolitikában. Az EU-t fenyegető legfontosabb stratégiai kihívások Közel-Kelet, Közép-Ázsia, a Kaukázus és a Balkán felől érkeznek. Törökország - nem csak földrajzi fekvése miatt - ezen régiók mindegyikével szoros kapcsolatot ápol, és komoly befolyással rendelkezik az ott zajló eseményekre. Európa számára egyáltalán nem közömbös, hogy Törökország kizárólag saját prioritásait követi, vagy a közös kül- és biztonságpolitika részeseként stabilizáló és inspiráló szerepet tölt be szomszédai között. Törökország kifejezetten konstruktív szerepet játszott az utóbbi időszakban a ciprusi válság rendezésében is.

Most nyilvánvalóvá tehetjük, hogy az EU közös eszméken és célokon nyugvó nyitott gazdasági-politikai közösség, nem pedig vallási vagy etnikai alapon szerveződő zártkörű klub. Bebizonyíthatjuk, hogy a demokrácia, a jogállamiság és az emberi jogok tiszteletben tartása nem összeegyeztethetetlen az iszlámmal, és nem kívánja meg a muszlimoktól identitásuk feladását. Természetesen nem valószínű, hogy Közel-Kelet és Közép-Ázsia országai egy csapásra rászánnák magukat a török modell átvételére, de mindenesetre szembesülnének egy olyan alternatívával, amely eddig jobbára csak elméleti lehetőségként létezett a régió változatos jövőképei között.

A csatlakozási tárgyalások megkezdése esetén mind ígéretei, mind fenyegetései nagyobb súllyal esnének latba. Törökország abban a szerencsés helyzetben van, hogy normális viszonyban van Izraellel, miközben az arab világ szimpátiáját sem veszítette el. Törökország tagsága megnövelné az Európai Unió súlyát és befolyását a közel-keleti rendezésre, illetve a folyamatok alakítására. Az unió végre nemcsak megalázott, másodrendű szereplő, de meghatározó tényező lehetne abban a térségben, amelynek konfliktusai ezer szálon visszahatnak rá.

Törökországnak már most is az EU a legfontosabb kereskedelmi partnere. Gazdasága az elmúlt időszakban igen sebezhetőnek tűnt, de meglepő rugalmasságról és dinamizmusról tett tanúbizonyságot. Az éves növekedési ütem 7 százalék körül mozog. A nemzeti valuta stabilizálódásával, a bankrendszer és a költségvetés átalakításával, az energiaszektor, a távközlés és a polgári repülésügy reformjával az ország jövőbeli kilátásai is kedvezőek lehetnek.

Helytelen lenne alábecsülni az ellenérvek jelentőségét. Törökország népes és viszonylag szegény állam. Ez nem kizáró ok, de persze nagy terhet jelenthet a többiekre nézve, és alapvetően átalakíthatja a közösség szerkezetét. Ha a jelenlegi demográfiai folyamatok érdemben nem változnak, 2020-ra Törökország lesz az EU legnépesebb országa, sőt 2050-re lakossága csaknem eléri az unió össznépességének 20 százalékát. Az egy főre jutó GDP Törökországban az uniós átlag egyharmada alatt van, s még az újonnan csatlakozott 10 állam hasonló mutatójának is csak a felét éri el. A regionális különbségek is számottevőek. Kelet-Anatóliában az egy főre jutó jövedelem az országos átlag 28 százaléka, míg Isztambul környékén a másfélszerese. A keresőképes népesség csaknem harmada a mezőgazdaságban dolgozik, melynek közvetlen és közvetett támogatására az állam hatalmas összegeket költ.

Ha a csatlakozási tárgyalások meg is kezdődnek 2005-ben, Törökország csatlakozása a legoptimistább becslések szerint sem történhet meg 2015 előtt. Ezért teljesen felesleges találgatásokba bocsátkozni, hogy mennyi juttatásban részesülhet majd a közös mezőgazdasági politika révén, illetve a strukturális és kohéziós alapokból. Az azonban már most is egyértelmű, hogy a török tagság esetén a jelenlegi támogatási szisztéma összeomlana. Én ezt a török tagság mellett szóló érvnek tekintem, hiszen a rendszer régen megérett a gyökeres átalakításra.

Európában ma 3,8 millió török bevándorló él, ebből 2,6 millió Németországban. A csatlakozást követően vajon újabb török invázió fenyeget? Mindannyian emlékezhetünk rá, hogy a 10 új tagállam belépését milyen hisztériakeltés előzte meg. Az élénk fantáziájú nyugati újságírók lelki szemei előtt nincstelen közép-európai milliók jelentek meg, amint hoszszú sorokban kígyóznak a pályaudvarokon, sátrat vernek a közparkokban, megszállják a lakótelepeket, és minden álláshelyet elvesznek a hazai jelentkezők elől. Ennek köszönhetően a magyar munkavállalók még mindig nem élveznek egyenlő elbánást az uniós munkaerőpiacon. Ezek az eltúlzott félelmek még erőteljesebben hatnak Románia, Bulgária és kivált Törökország esetében.

Az előrejelzések szerint a Törökországból kiinduló migráció hosszú távon körülbelül 2,7 millió főt érint - az unió lakosságának 0,5 százalékát. Ez is jobbára több nyelven beszélő, képzett, egyedülálló munkavállalókat jelent majd, akik nem bevándorlási, hanem elsősorban munkavégzési céllal érkeznek Nyugat-Európába. A jelenlegi nagylelkű társadalombiztosítási rendszerek a népességcsökkenés miatt - még átfogó reformok esetén is - csak pótlólagos munkaerő bevonásával tarthatók fenn. A jövő demográfiai tendenciáit figyelembe véve húsz-harminc év múlva az európai országok többsége versengeni fog a jól képzett, ambiciózus, alkalmazkodó munkavállalókért, akiknek jelentős részét éppen Törökország adhatja. Ha Törökország maradéktalanul átveszi és végrehajtja a külső határok védelmére, illetve a vízumpolitikára vonatkozó közösségi előírásokat, akkor migrációs szempontból sem jelent vállalhatatlan kockázatot.

Gyakori ellenérv, hogy az európai közvélemény többsége ellenzi Törökország felvételét. Márpedig most, amikor az unió elfogadottsága, népszerűsége soha nem látott mélyponton van (gondoljunk csak az EP-választások részvételi arányaira), különösen kockázatos népszerűtlen európai döntéseket hozni. Vajon nem fordul-e el a török felvétel esetén az integrációtól az európai közvélemény, mely az eddigi bővítést is csak mint elkerülhetetlen rosszat fogadta el, és nem erősödik-e fel a populizmus és az idegengyűlölet? Ezek komoly kérdések. A török felvétel csak akkor lesz sikertörténet, ha létrejön erről egy alapkonszenzus az európai politikai elitben, és a felelősségteljes politikai erők tartózkodnak a kérdés kihasználásától belpolitikai küzdelmeikben.

Szükség van az európai közvélemény folyamatos tájékoztatására, széles körű társadalmi vitára, a mélyen gyökerező előítéletek és szorongások feloldására.

A török csatlakozás kérdése az európai demokrácia egyik próbaköve. Az EU képviselői csak akkor válhatnak saját közvéleményük előtt és a török fél számára is hiteles tárgyalópartnerekké, ha az uniós állampolgárok konstruktív vitában kialakult álláspontját tudhatják a hátuk mögött. A döntések közösségi szinten, de nem a fejünk felett születnek. Felelősen gondolkodó, aktív európai polgárokká válni - ez az első kihívás, amellyel Törökország csatlakozása során szembe kell néznünk.

A szerző az Európai Parlament képviselője (SZDSZ), a külügyi bizottság tagja