Az elmúlt tíz évben alig akadt olyan járókelő - leszámítva a helyi lakosokat és a környéken dolgozókat, vagy néhány túlérzékeny városvédőt -, aki jó érzéssel tekintett volna, vagy akár csak az említés szintjén foglalkozott volna az 1882-ben Jamniczky Lajos tervezte épület lepusztult maradványaival és ápolatlan környezetével. Bár a telek és az épület értéke bizonyára sosem volt kétséges, az 1952-es államosítást követően - ahogy az ilyenkor általában lenni szokott - lassú, ám annál biztosabb romlás következett a villa életében. Belül gomba és penész, kívül gaz és gyomnövények, talán a főhomlokzat szomorú látványa volt az egyetlen, ami még megőrzött valamit az épület egykori dicsőségéből.

Csak a felújítást követően látszik igazán, hogy a villa tulajdonképpen egy német klasszicista palota kicsinyített mása, egy arányos miniatűr, amely a maga tökéletességében egyedülálló eleganciát sugároz. Pedig nem volt könnyű dolga az új tulajdonosoknak, amikor költséget nem kímélve, mindent megtettek azért, hogy eredeti állapotában állítsák helyre az épületet. A Rödl & Partner irodaházának kiszemelt villában minden faszerkezetet ki kellett cserélni, új födémet és tetőszerkezetet kellett gyártani, helyre kellett állítani a főhomlokzat apró részleteit, még a tető alatt húzódó díszes kazettasor elemeit is újra elő kellett állítani egyenként.

Az építészettörténeti tudományos dokumentációval megtámogatott alapos munka tehát eredményes volt, a rekonstrukció jól sikerült, az ilyen vállalkozások valódi tétje azonban minden erőfeszítés ellenére az újonnan épített épületrészeknél dől el, a régi és az új egymáshoz való viszonyán múlik. Széll László és Urbanek Szilvia építészek a historikus formák helyett a kortárs építészet eszközeit alkalmazva gondolták tovább az épületet.

A hagyományos U alaprajzú villa adottságait kihasználva, a szűk szárnyak köré semlegesnek szánt üvegdobozt emeltek, amely láttatja az épület kert felőli homlokzatát, mintegy átvezetésként szolgál az új építésű tömb és a villa között, egyúttal az iroda fogadótereként is működik. Funkcióját és anyagválasztását tekintve, a transzparens építmény, amelyet pillangótetővel láttak el, betölti a hozzá fűzött reményeket: kívülről is jól látható visszafogott belső tere egyetlen karakteres, dugóhúzót formáló, íves lépcsőjével, modern vonalaival igazi meglepetésként hat. A fém tartószerkezetek és árnyékolók azonban túlságosan hangsúlyossá teszik a finom átvezetésnek szánt szakaszt. A villa architektúrája és az új épületrész anyaghasználatához és megformáltságához képest kifejezetten erőteljesre sikerült a szándékosan diszharmonikus üvegkalitka, amelyben kevésbé hangsúlyos az üveg és az átlátszó könnyedség, mint a fémesen csillogó idegen anyag.

Már jóval visszafogottabb az épületegyüttes lezárásának szánt irodaszárny, ahol a főépület párkánymagassága és erőteljes tetőkinövése hangsúlyos árnyékoló formájában köszön vissza, a villa övpárkánya is végigfut az üvegfelületen át egészen az új szárnyig, és az ablakosztás is rímel a villa ablakaira, annak ellenére, hogy ezért a vizuális élményért az új szárnyat félig a földbe kellett süllyeszteni.

Mindig kényes feladat a régi iránti tisztelet és a jelen építészetének összehangolása, a tökéletlenségek ellenére azonban az építkezés során az a koncepció érvényesült, amelyre csak kevés példát találunk az utóbbi évek rekonstrukciós bővítései körében. Az építészek nem riadtak vissza a diszharmóniától és a kortárs építészetben használt anyagok alkalmazásától, ugyanakkor mindvégig szem előtt tartották, és következetesen megjelenítették a műemlék épület jellegzetességeit, ezáltal újraértelmezve a patinás villát és bővítményeit mint a múltból építkező jelent.

Az OCTOGON Építészetkritikai Műhely tagja

Széll László és Urbanek Szilvia a historikus formák helyett a kortárs építészet eszközeivel gondolták tovább az épületet