Hogyan érzi magát az 1956-os forradalom a mai magyar társadalmi közemlékezetben? Köszöni szépen, elég rosszul. Profán módon és igencsak leegyszerűsítve így lehetne megvonni annak a kétnapos tudományos konferenciának a mérlegét, amelyet a hét elején rendeztek Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete és a budapesti 56-os Intézet szervezésében.

Ezerkilencszázötvenhattal baj volt a múltban, és némiképp baj van a jelenben is. A múltbéli baj, a drámai vétség a Kádár-rendszer fogantatásában volt keresendő, s mint ahogy Kis János kifejtette, éppen erre az eredetre kérdezett rá, ennek legitimitását kérdőjelezte meg a demokratikus ellenzék, szembesítve a párthatalmat valódi arcával. Nem fogadták el a hatalom és társadalom közötti íratlan alkut, amely a magánszféra viszonylagos nyugton hagyása fejében totális cselekvési szabadságot kapott a politikában. Kis arról is beszélt, hogy milyen ellentétek feszültek 56 értékelésében az úgynevezett Demokrata-, és Beszélő kör között. Az előbbit plebejus elkötelezettség jellemezte, s embrionális formában magában hordozta a jobboldal radikalizmusát.

Ripp Zoltán 56 és az MSZMP viszonyát áttekintve jutott el odáig, amíg Pozsgay Imre szemantikai puccsal felérő bejelentése a népfelkelésről romba döntötte, a hazugságra épülő ellenforradalmi összeesküvés-elméletet.

Litván György azt elemezte, miként alakult a politika beszédmódja 1956-ról 1989 után, amikor a két nagy rendszerváltó párt, az MDF és az SZDSZ élesedő világnézeti és történetpolitikai elemekkel átszőtt szembenállása az aktuálpolitika részévé vált. Szabó Miklóst idézve tette világossá: "Ha a Nagy Imrés értelmiség három évtizedig monopolizálta 1956 ábrázolását, most beállt az ellenhatás. A volt felkelőhagyomány képviselői félreérthetetlenné tették, hogy igényt tartanak arra, hogy 1956-ot ők, a fegyveresek jelentik, nem pedig a kommunistából lett értelmiségi demokraták. A két ötvenhatos hagyomány a rendszerváltás kezdeteitől fogva különböző politikai csoportosulások politikai hagyománya lett." Litván szerint az SZDSZ nem tudott és nem is nagyon akart 56-tal politizálni.

Bár 1990 októberében még Göncz Árpád és Antall József közös felhívással fordult a világ magyarságához, hogy közösen vállalja 56 örökségét, Antall József miniszterelnök 1992-ben a 301-es parcellánál tartott júniusi beszédében már azt hangsúlyozta, hogy Nagy Imrében a vértanút tiszteli, de nem mint a forradalom vezérét tekinti vállalhatónak. Mesterségesen felnagyítva Tildy Zoltán 1956-os szerepét, az MDF miniszterelnöke Nagy-Tildy-kormányról szólt 1956 kapcsán. Ugyanebben az évben szélsőjobboldali tüntetés volt október 23-án Göncz Árpád ellen a Kossuth téren, október 30-án pedig a Beszélőben Kőszeg Ferenc arról írt, hogy "kíméletlen, embert és eszményt nem kímélő harc folyik 56 tulajdonlásáért".

Litván felidézte, hogy 1994-ben az új koalíciós kormány miniszterelnöke, Horn Gyula június 16-án Nagy Erzsébettel együtt helyezett el koszorút Nagy Imre sírjánál, majd az MSZP egyik alelnöke mondta: "Itt van végre az ideje, hogy lezárjuk a múlt firtatását, értékelgetését."

Ebben az időszakban - így Litván - fordult Orbán Viktor élesen szembe a hamis megbékéléssel, s hirdette meg azokat a téziseket, amelyek máig is a Fidesz 56-os képét alkotják. Orbán célja az 56-hoz való viszony meghirdetésével részben megalapozza polgári elkötelezettségét, s mintegy ezzel párhuzamosan megcélozza a szocialista párt történelmi és erkölcsi hitelének szétzúzását is.

Litván úgy fogalmazott, hogy a Fidesz minden más pártnál karakteresebben fogalmazta meg saját 56-képét, ugyanakkor megállapította, hogy a MIÉP-politikusok és az árnyékukban működő 56-os veteránszervezetek jóvoltából eléggé sikeresen át is alakította a közvélemény forradalomképét.

Rainer M. János 1989 és 1992 között vizsgálta az intézményesült emlékezés történetét. Elemzése szerint a rendszerváltó folyamatban 1956 emléke kettős szerepet játszott. Részint megjelent, mint pozitív történelmi hagyomány a szovjet-kommunista rendszer antitéziseként, s ugyanakkor legitimálta azokat az erőket, amelyek többet akartak az úgynevezett szocializmus reformjánál.

Kevés szó esik róla - mondta Rainer M. -, de 1956 megjelenik mint negatív példa is az átmenet időszakában. Ebben csaknem minden jelentős politikai erő azonos állásponton volt: 1956 lázas forradalmával ellentétben - néhány radikális csoporttól eltekintve - mindenki békés átmenetet óhajtott.

A rendszerváltást megélt ötvenhatosokról Rainer M. kifejtette: a rendszerváltó elit perifériájára kerültek, szervezeteik természetes módon váltak fő támogatóivá minden olyan kezdeményezésnek, amely a koordinált átmenetet próbálta felülbírálni. Ilyen volt a repressziót szenvedettek kárpótlásának ügye, amelyet a demokratikus kormányok igen lassan voltak képesek megoldani. És ilyen az igazságtétel morális deficitje, hogy a magyar demokrácia ebben a kérdésben "nemigen volt képes összeegyeztetni a természetes igazságérzet és a jog követelményeit".