Semmit - az egyik német lap szerint ezt válaszolta a frissen parlamentárissá vált német neonácik egyike arra az újságírói kérdésre, hogy akkor most konkrétan mit akarnak csinálni a tartományi parlamentben. Utána még valamit habogott, hogy hamarosan megmondják, de addigra a riporterek már szedelőzködtek. A német demokrácia ugyanis úgy működik, hogy bár szélsőséges pártok időnként bekerülhetnek a törvényhozásba, ez nem jelenti azt, hogy a média kíváncsi is lenne rájuk. Pláne, hogy a mondanivalójuk, mint láttuk, nulla, már azon kívül, hogy külföldiek, takarodó.
Médiakarantén
Németországban a neonácik politikai és médiakaranténban vannak. A pártok zárják soraikat, ami pedig a sajtómunkásokat illeti: nem tudunk olyan német reggeli közszolgálati vagy kereskedelmi tévéműsorról, amelynek vendége lehetne Udo Voigt NPD-elnök, ugyan mondaná már el, mi a véleménye a tb-reformról vagy a zsidókról. Ugyancsak kizárt, hogy egy ilyen csevej után Auschwitz-albummal és Szálasi-kötettel ajándékozza meg egymást interjúvoló és interjúvolt, mint történt az idehaza Havas Henrik-Bácsfi Diána relációban a TV 2-n.
Az NPD szászországi elnöke ellen már a választás éjszakáján a ZDF stúdiójába vezető úton pfujoltak és fütyültek a tiltakozók, majd amikor a tévé műsorában elkezdte ontani az ostobaságait, a többi párt vezetője kivonult a stúdióból. Sőt, amikor az NPD első sajtótájékoztatóját tartotta a drezdai parlament épülete előtt, a sajtófőnök felszólítására, hogy most lehet kérdezni, a riporterek síri csöndben maradtak. A másik befutott náci párt, a DVU helyi főnöke az ARD élő műsorában kezdte el hirdetni az igét, mire a műsorvezető szépen kikapcsoltatta a mikrofonját, és visszaadta a szót a központnak. Ez, mondhatni, a legnagyobb csapás, ami érheti őket.
A nácik ugyanis imádják a médiát. Bácsfi Diána pár napja el is mondta, miért: "Nekünk annál jobb, minél többet mocskol bennünket a zsidó média, hiszen egyre többen megismerik a szervezetünket, a szándékainkat." A 26 éves, összehasonlító fajvédelem szakos egyetemi hallgató többet tud a médiáról, mint néhány sajtómunkás.
Ha ugyanis a média nem turbózná fel nyilas veszedelemmé pár tucat zöldinges tervezett utcai megmozdulását, ha nem venné komoly fenyegetésként, hogy ez a nő bajtársaival együtt pár év múlva "átveszi a hatalmat", akkor a magyar külügyminiszter nem nyilatkozná, hogy a Szálasi-fanclub "Magyarország nemzetközi megítélését fenyegeti"; a zsidó hitközség nem mérlegelné, hogy pár tízezer embert kivisz az utcára sárga csillaggal; demokratikus pártok pedig nem fontolgatnák a szólás, a gyülekezés, az egyesülés demokratikus jogainak törvényi szigorítását. Pedig megint ez van napirenden, nem először a rendszerváltás óta.
A köztársaság törvényei eddig is kezelni tudták a helyzetet, és a társadalom sem volt vevő az őrületre. A Jurta Színház gerontonyilasait halálra untatta a nép közönye. A Györkös-féle nácikat bíróság elé lehetett vinni. Szabó Albert népuralmista néhány látványos totalitárius előadás után visszaszállt az ausztráliai charterre. Király B. Izabella maga hagyta ott bomberdzsekis kis tanítványait Szaddámért. Csurka sok szempontból más tészta, de őt négy év népképviselet mellett leginkább az amortizálta le, hogy folyamatosan behívták a tévébe, ahol mondania kellett valamit. Kellett volna.
Ne a saját jogainkat csorbítsuk, ha védekezni akarunk a zöld-barna mocsár ellen. Ami komoly jogfilozófiai kihívásnak látszik, meglehet, hogy csak egyszerű rendőrségi kérdés. Valamint médiaetikai kódex és civil kurázsi dolga. A zöld-barna mocsár elleni harcban ugyanis pontosan az kell, amit Bácsfi Diána mindig mond: kitartás.