A világért sem kérdőjeleznénk meg Görbe Nóra munkásságát, mindazonáltal halkan megjegyezzük: nem muszáj egészen a Távol-Keletig futni néhány pofonért. Állítólag már a kalandozások kora óta van a magyaroknak is saját harcművészeti stílusuk, a baranta, amellyel gyalogosan és lóhátról egyaránt lehetett irtani az ellent.
A magor maflás
A szó egyaránt jelent harcra való felkészülést, erőszak-alkalmazást, rablást, fosztogatást, illetve harci vetélkedőt. Kialakulása persze nem a véletlen műve: a japánokhoz, a lengyelekhez, az oroszokhoz vagy éppen a törökökhöz hasonlóan a magyarok egyes társadalmi csoportjai is életmódszerűen vállalták a katonáskodást, harcművészetük formájára pedig számos festmény és leírás alapján lehet következtetni.
A szentgalleni krónika például beszámol arról, hogy a magyarok vezéreik előtt birkóznak és "fegyveresen összecsapva bemutatják, milyen járatosak a hadi mesterségben". Néhány mondattal később ugyan azt is megemlíti a szerző, Ekkehard, hogy ugyanezek a vitézek megnyitották a kolostor pincéit, és a borból a szerzeteseknek is adtak, ám ez témánk szempontjából mellékszálnak tekinthető. A magyar harci kultúra mindenesetre egészen a végvárak időszakáig élte virágkorát, majd a XVI. században megindul kettéválása. A nemesség harci sajátosságai egyre inkább nyugati mintákat követnek, és csak a népi kultúrában fedezhetők fel továbbra is a baranta nyomai.
Már tíz egyesületben űzik az ősmagyar fegyveres és puszta kezes harcművészeti technikát, a barantát, amelynek művelői másodpercek alatt elintéznék még a Tenkes kapitányát is.
A baranta mozgásanyagának visszafejlesztésében nagy szerepet játszottak az idegen, elsősorban Habsburg uralkodók. Különösen Ferdinánd jeleskedett, aki a török fenyegetés közepette is a birkózást, az ökölharcot, a vívást, az íjászatot tiltó vagy korlátozó rendelkezéseket hozott. A harcművészeti stílus így leginkább harci táncokban, művészeti ábrázolásokon maradt fenn jó ideig. A XX. században aztán, közvetlenül a második világháború előtt néhány katonatiszt arra vállalkozott, hogy feltámassza vagy legalábbis megpróbálja rekonstruálni a baranta technikáját. A magyarok 1940-ben Rómában fokos- és szablyagyakorlatokat mutattak be, és elkészült az első komoly írásos anyag is, amely egyszerre kívánta szolgálni a legénység harci képzését és a nemzeti hagyományokhoz való ragaszkodást. Ami az első szándékot illeti, azt szinte fölöslegesnek tekinthetnénk, hisz a honvédség 1939-es alapkiképzési szabályzatának szerzői sem mulasztják el megjegyezni: "a magyar embert verekedni megtanítani nem kell, mert az veleszületett adottsága".
Két évtizeddel később, az 1960-as években történtek újabb próbálkozások a baranta rehabilitására. A magyar közelharcnak akkor a Távol-Kelet tett be. Megjelent Bruce Lee, a kung-fu népszerűségével pedig a magyarok nem versenyezhettek. Újabb éveknek kellett eltelniük, míg végül 1993-ban a Kossuth Lajos Katonai Főiskolán lefektették - immár sportágként - a baranta alapjait. Négy évvel később megalakult a jelképéül a rakamazi turulmadarat választó Baranta Szövetség, 1998-ban pedig megrendezték az első magyar bajnokságot.
A versenyzők lovas és gyalogos számokban csapnak össze, nincsenek súly- és korcsoportok, hisz arra a valódi harc sem ad lehetőséget. A barantázókat elsősorban komplex képességekkel rendelkező harcosoknak nevelik, ezért mindkét szakágban tíz-tíz szám után hirdetnek győztest. Hajítófegyver-dobálás, íjpárbaj, vívás, páros gyakorlatok, táncbemutató és birkózás szerepelnek egyebek mellett a versenyeken, ezek közül az elsőt az azóta már legendának számító Vukics Ferenc százados nyerte meg a gyalogos szakágban. Vukics korábban igazolt játékosként kosárlabdázott, kézilabdázott, focizott, háromtusában pedig hadseregbajnok lett. A baranta szerinte nem érthető meg a magyar kultúra, a zene, a tánc vagy a mondavilág ismerete nélkül, sőt állítja, hogy aki nem tudja magát kimulatni, nem ismer egy igazi magyar nótát, nem tud csárdást járni, abból nem lesz jó versenyző.
Annyi biztos, hogy a gyökerek a leglényegesebbek ebben a sportban. A birkózás népi változata alkotja például a baranta egyik pillérét, amely az övbirkózás, a mai kötött fogásra hasonlító ölre menés és a szabadfogású csülökre menés elemeiből állt össze. Bár rekonstruálásához kétségtelenül felhasználták az ázsiai, különösen a mongol birkózás elemeit, összességében mégis annyira magyar, hogy Usztics Mátyás örömében sírva ütné rá a Magor pecsétet.
A puszta kezes összecsapások egyébként viszonylag egyszerűen folynak: a cél, hogy a barantázó a lehető legrövidebb idő alatt az ellenfél közelébe kerüljön, és erőteljes fájdalmat okozó vagy fojtó, gerincfeszítő fogásokkal tegye harcképtelenné. Tulajdonképpen elég a józan paraszti észt használni ehhez, állítják a versenyzők, akik eleiket hozzák fel példaként: a határban néha egy nagy büdös maflással többre ment az ember, mint az Angliából importált bokszolással.
Ugyanez mondható el a vívásra is. A hatvanas-hetvenes évek történelmi filmjei kedveztek a tradicionális kardforgatás kutatóinak, ám a jeleneteket végül a többszörös olimpiai bajnok Kárpáti Rudolf koreografálta meg. A francia-olasz vívóiskolán nevelkedett Kárpáti klasszikus stílusában vívott Zenthe Ferenc is, akit egy igazi barantás reggelire megenne a lágy tojás mellé.
Mindez persze erős túlzás, az izgága utókor helykövetelése, bár az új-ősmagyarok tényleg az életszerűségre helyezik a súlyt. Létezik például a barantának egy hardcore változata is, a böllön. Kettőjük viszonya körülbelül olyan, mintha a Sat 1 hajdani tiroli szexfilmjeit vetnénk egybe Michelle Wild életművével. A böllön a gyilkolásról, az ellenfél megsemmisítéséről szól, és a szemkitolástól a nyakcsigolyatörésig minden megengedett benne, bár elemeit értelemszerűen nem alkalmazzák a versenyeken.
Hasonlóképpen inkább az elméleti tananyag részei azok a késelési technikák, amelyeket Vukics Ferenc gyűjtött össze az országot járva. Máshogy késeltek ugyanis Vasban, ahol kifordítva tartották a legények a pengét, és máshogy Somogyban. A technikai finomságokról Bökönyben például a helyi öregaszszonyok közvetítésével értesült Vukics százados. Az információszerzés első fázisaként ugyanis a temetőbe látogatott a magyar bajnok, ahol kérdezgette az embereket, lakott-e a faluban erőszakos, verekedős ember. Az öregasszonyok nem csupán neveket mondtak, hanem még azt is elmesélték, hogy a fiatal férfiak hajdan az erdőben gyakorolták kukoricacsutkával a szúrásokat.
Aki mindebből arra következtet, hogy a barantánál brutálisabb talán csak az egykori dán védő, Töfting becsúszó szerelése lehet, az téved. Még 1997-ben készített a szentendrei katonai főiskola egy felmérést, ebből kiderült, hogy a futballistáknál tizenhétszer több sérülés fordult elő, mint a baranta művelőinél.
Az idén egyébként a budapesti Szent Margit Gimnáziumban fakultatív tantárgyként tanítják a barantát, a kezdetben főleg a fegyveres erőknél működő néhány szakosztály után pedig immár tíz egyesület versenyzői várják a bajnokságot és a bemutatókat. Ez utóbbi ugyanis legalább olyan fontos a barantázók életében, mint a versenyek. Esztergomba vagy Szentendrére már úgy járnak a társaságok, mintha haza mennének, és az emberek is megszokták a buszon, vagy éppen a HÉV-en páncélban utazó harcosokat. A helyszínen aztán felsorakoznak, lőnek, futnak, lovagolnak, egymást teperik a földre vagy éppen karddal vagdalkoznak, amelynek pengéjét egy időben Trabant laprugóból készítették. Sajnos az anyag ezerötszáz-kétezer csapásnál alig bírt ki többet, ezért azt ma már ismét fegyverkovácsok készítik.
A múlt tehát feltámadt.
A baranta az atomkorba lépett.
Létezik például a barantának egy hardcore változata is, a böllön. Kettõjük viszonya körülbelül olyan, mintha a Sat 1 hajdani tiroli szexfilmjeit vetnénk egybe Michelle Wild életmûvével.
