Alig több mint fél év múlva választunk. A kérdés látszólag egyszerű: a szocialisták vagy a fiatal demokraták kormányozzák az országot a következő négy évben? A végletekig leegyszerűsödött politikai erőtérben nincsen harmadik párt, amelynek esélye lenne rá, hogy a következő kormány fő erejét adja.

A politikusok és a pártok értelmiségi holdudvara szerint a 2002-es választás szinte élet-halál kérdése. Aki győz, az támogatóival együtt több ciklusra betonozhatja be magát - így szól a már korábbi választások alkalmával is hangoztatott jóslat. Az MSZP győzelme visszatérést jelent a posztkommunista kádári elitek nemzetrontó és családellenes politikájához - állítják a Fidesz - MPP támogatói. A megvádolt szocialisták ezzel szemben azt mondják: a Fidesz Európa helyett a Balkánra vezeti az országot, a múltidéző nemzeti szólamok mögött egy szűk elit erőszakos és köztörvényes hatalmi politizálása fog kiteljesedni.

A választók többsége csak legyint minderre. Elegük van a politikából. Ők ott fent csak lopnak és hazudnak - mondják. Majd hozzáteszik: a politikai küzdelem csak színház, a kulisszák mögötti egyezkedésben a politikusok mind jól járnak, és csak az biztos, hogy aki lent van, az lent is marad, aki szegény, az szegény marad.

Miről is szól valójában a következő választás Magyarországon?

Tizenkét évvel a rendszerváltás után még mindig az egyik legerőteljesebb politikai stigma, hogy mely politikus és mely párt miként viszonyul az 1947- 1989 közötti időszakhoz, sőt ezzel szoros összefüggésben az is, hogy ki miként vélekedik az 1918-1945 közötti évekhez. A szocialisták szerint a rendszerváltásban a modern kori magyar progresszió törekvései találkoztak a második világháborút követő kéthatalmi globális politikai rendszer összeomlásával radikálisan megváltozott kül- és biztonságpolitika lehetőségeivel, és e két tényező eredője nyitotta meg az utat a demokratikus társadalmi átalakulás előtt. A szocialisták diktatúraként tekintenek a Horthy- és a Kádár-korszakra egyaránt, és miközben ez utóbbi iránt több megértést tanúsítanak, úgy gondolják: a rendszerváltásban megtestesülő közös demokratikus erőfeszítésben a front nem az MSZMP és az ellenzéki kerekasztal pártjai között, hanem a demokráciában és a diktatúrában hívők között húzódott attól függetlenül, hogy ki melyik pártnak volt a tagja, támogatója. A fiatal demokraták polgárinak mondott eszményeik megfogalmazásakor megengedőbben fordulnak a Horthy-korszak felé, Bethlen, Teleki politikájában követésre méltó vonásokat találnak. Kádár és Rákosi éveit összemosva a gonosz országlásaként aposztrofálják, viszonyuk mereven és differenciálatlanul elutasító, a rendszerváltásban pártjuk kitüntetett, helyenként kizárólagos szerepét látják, elutasítják azt az értelmezést, amely szerint 1989-1990-ben egy széles demokratikus társadalmi-politikai koalíció közös erőfeszítése testesül meg. A Fidesz rendszerváltás helyett rendszerváltoztatásról beszél, a fordulópontot 1989 helyett 1990-re helyezi.

A lakosság többsége ezzel egy időben Kádárt a XX. század egyik legnagyobb politikusának tartja, a kommunista első titkárnak szobrot állítana, és a Rubicon című történelmi folyóirat Kádárral foglalkozó számaiból minden korábbi kiadásnál többet vásárolt meg. A politikusok is tudják, hogy a lakosság mintegy fele semlegesnek tekinti vagy középre helyezi magát az ideológiai-politikai értékek bal-jobb skáláján, mégis egy részük fontosnak tartja újra és újra feléleszteni az ideológiai keresztes háború indulatos dühét. Mit szolgál, kinek az érdekében áll utolsó egy évszázadunk értékelését a jelen politikai vitáinak középpontjába állítani?

Az elkülönülő társadalmi csoportok, osztályok önérdekének nemzeti érdekként való megfogalmazása, az egymással szemben álló politikai erők egyeduralomra törekvése közvetlenül járult hozzá a trianoni és az '56-os trauma kialakulásához, a magyar nemzet elvesztegetett XX. századának temérdek sérelméhez. Ez a politika alkalmas arra, hogy harcias, és a rövid távú politikai küzdelemben sikeresen szereplő, zárt uralkodó osztályt hozzon létre, de mindeddig adós maradt a nemzet egészének felemelkedést nyújtó programmal és gyakorlati politikával.

Jövőre azt kell eldöntenünk, hogy melyik utat választjuk. Tovább hajszoljuk az egymástól elválasztó személyes igazságainkat, vagy kiegyezünk egymással? Engedjük, hogy a múlt válasszon el bennünket, vagy belenyugodva a megváltoztathatatlanba a jövő felé fordulunk?

Tessék választani!

A rendszerváltás a tagadásra épült. Elég volt Kelet-Európából, a bezzegország-szerepből, az összekacsintós szabadságból, az oly csekély gazdagság 1980-as évekbeli lassú, megváltoztathatatlannak tűnő feléléséből. Elég volt a Nyugat egyszerre lenéző és vállon veregető jóindulatából, a féligazságok hazugságából, a szocialista reformok reformjából. Szabadok, gazdagok, öntudatosak akartunk lenni. De senki nem tudta, hogyan lehetünk azok. A korábbi ellenfelekből lett új barátokról gyorsan kiderült, hogy számukra is elsősorban érdekszféra vagyunk, hogy a szabadságnak a szegénység szabja a leghatékonyabb korlátot, hogy a demokratikus politikai intézmények az azokat működtető demokratikus meggyőződés híján képtelenek biztosítani a névtelenek többségének politikai részvételét.

Kiderült, hogy a politikai akaratból nem vezet közvetlen út a politikai cselekvésig, és különösen nem a kormányzásig. Az MDF-kormány - egyéb okok mellett - amiatt bukott meg, mert politikai céljai, valamint racionális lehetőségei és képességei között áthidalhatatlan űr tátongott. A szocialisták az ellenkező hibába estek. Annyira komolyan vették a szakszerűség ígéretét, hogy szem elől tévesztették a jövőt, és a politikát államigazgatássá silányították. A Fidesz tanult elődeitől. Megértette, hogy a politika egyszerre a racionális igazgatás és az irracionális vágyak világa, hogy keverednek benne a valóságos, a virtuális és a szimbolikus elemek, hogy rövid távra tervez, és hosszú távon álmodik. De egy dogot nem értett meg. Azt, hogy e sokféleség között az igazgatás szakszerűsége tesz rendet és tart egyensúlyt. Azt, hogy a politika szárnyalásához és egyidejű kiszámíthatóságához a tervszerűség, a racionális kormányzás teremti meg az alapot. Vagy talán mindezt nagyon is érti, és éppen azt szeretné elkerülni, hogy bármi is határt szabjon, korlátot emeljen a politikai akaraturalmának? A Fidesz az erő mindenhatóságában hisz. Miközben vádol, támad, átépít, bennünket álmodozásra szólít fel. Elég, ha ő tudja, merre megyünk, elég erős, hogy elhozza nekünk a jövőt. Nincs más dolgunk, mint velük együtt álmodva lemondani a részvétel jogáról, a kételkedésről, az alternatíváról. Aki pedig minderre nem hajlandó, az ellenség. Az idegenszerű, az a régi rend híve, mindezek okán nemzetellenes, és minden bizonnyal nem rendes magyar ember.

Álmodni vagy élni akarunk? A kétszer kettő az négy igazságának, vagy a politikai akarat mindenekfelettiségében hiszünk? Képesek vagyunk-e leszámolni a tévhitet ébresztőerő mítoszával, vagy jámborul tűrjük, hogy a fényes jövő ígéretével csapdába ejtik a jelent?

Tessék választani!

Volt időnk megtanulni, hogy ha az állam akar egyenlővé tenni bennünket, akkor fizetségként a szabadságunkat kéri cserébe. Ezért szívesen mondtunk le a röghözkötöttségben, a középszerűségben, az ideológiai uniformizáltságban, a szürkeségben megtestesülő egyenlőségről. De nem gondoltuk, hogy le kellene mondanunk arról a két évszázados polgári eszményről, hogy az ország valamenynyi polgára, magyar, cigány, sokác, zsidó, bunyevác, román is egyenlő, hogy nincs több joga gazdagnak és szegénynek, a harmincévesnek és a húsz évvel idősebb szüleinek, politikusoknak és választóiknak. Egy évtized alatt a reményeket értetlenség, majd kiábrándulás, végül sokak félelme és tehetetlen apátiája váltotta fel.

Lassan már fel sem tűnik, hogy a cigány származású magyar állampolgárok több százezres tömegét kirekesztő távolságtartás, rosszabb esetben nyilvánvaló gyűlölet veszi körül. Elegendő ok a megaláztatásra, esetenként a verésre, ha barnább a bőröd, és valaki számára nem tetszőek a "fajtajellemzőid". Magánbeszélgetéseken önmagáért értetődően beszélünk a rendőrök és az igazságszolgáltatásban dolgozók egy részének nyílt, leplezetlen cigányellenességéről.

Az elmúlt tizenegy év kormányai nem nyújtottak határozott védelmet jogaiban, emberi méltóságában megsértett polgároknak.

A szocialisták és a szabad demokraták láthatóan kínosan érzik magukat, tudják, hogy politikai meggyőződésük, emberi tisztességük alapján határozott, egyértelmű állásfoglalásra lenne szükség. Felemelik a szavukat az egyéni sérelmek ellen, de nem elég bátrak, hogy nyíltan szembenézzenek a kollektív jogok mindenütt jelen lévő közös társadalmi elnyomásával.

Az okokat sejtjük, tudjuk. A többségi társadalom burkolt vagy nyílt cigányellenessége a roma állampolgárok jogaiért határozottan kiálló pártokat szavazatmegvonással büntetheti. A cigányok pedig kevesen vannak, és úgysem szavaznak, így hát alacsony az árfolyamuk a politikai tőzsdén. A programnélküliség és a szavazatvesztésben testet öltő politikai félelem a hallgatás csendjét teremtette meg.

A Fideszt zavarja a csend. A rejtőzködést a hangoskodás váltotta fel. A miniszterelnök és miniszterei szerint nincs okunk leszegni a fejünket, hiszen aki tanul és dolgozik, az boldogul Magyarországon. Eszükbe sem jut választ adni arra a kérdésre, hogy miért kerül a cigány gyerekek minden elképzelhető mértéket meghaladó hányada - képességektől függetlenül - korrekciós osztályba. Nem akarnak szembenézni azzal, hogy akit hatévesen kitaszított a közösség, az soha többé nem fog oda visszatalálni. Vagy miként tehető felelőssé a korábban kétkezi munkából élő szakképzetlen cigányok százezres tömege azért, hogy lakóhelyén nincs tudásának, képzettségének megfelelő munka? Nyomorúságos lakásukból fejlettebb régiókba költözni pedig még akkor sem tudnának, ha ott szükség lenne rájuk. Nem olyan bonyolult észrevenni, hogy a kriminalizálódás, a bűn nem ok, hanem következmény.

Ha a kitaszítottság helyére az önkirekesztést állítjuk, akkor a bűnösből áldozat, az áldozatból bűnös lesz. Ha a nyomorultak felelősek a nyomorúságért, akkor nekünk nincs más dolgunk, mint a lelkiismeret-furdalást felváltani a kirekesztő gyűlölettel, és többé nem adósok, hanem hitelezők vagyunk. A nemzet erkölcsi felemeléséről szónokló miniszterelnök ezért a nemzeti integráció programja helyett a nemzeti indulat programját ajánlja választóinak. Az üzenet egyértelmű: feladata nem neki, hanem a lecsúszott százezreknek van. Lehet, hogy a szélsőjobb támogatásának megszerzése fontosabb, mint az, hogy mindannyiunk képviseletére és védelmére esküdött fel? Vagy a politikai hatalom megtartásának vágyaírja felül a hivatásból és az emberi tisztességből származó kötelezettség teljesítésének követelményét?

El kell döntenünk, hogy a nemzet részének, polgártársainknak tekintjük-e azokat is, akiknek vallása, származása, életmódja, kultúrája eltér a többségétől. Elfogadjuk-e, hogy aki fent van, az felelőséggel tartozik az alul levőkért? Vagy azt állítjuk, hogy az érdem tesz a nemzeti közösség tagjává? De mi az érdem, ha azt azok mondják meg, akik képesek önmagukat a társadalom többségeként elfogadtatni? Aki lent van, az elsősorban szégyellje magát, másodsorban pedig kapaszkodjon fel, változzon meg? Ezt akarjuk?

Tessék választani!

A politikai pártok arculatuk megrajzolásához politikai eszményeket, értékeket választanak, átfogó programban fogalmazzák meg céljaikat és a megvalósítás eszközeit, véleményt mondanak riválisaik politikájáról. A Fidesz önazonosságának kulcseleme a Bokros-csomag néven elhíresült stabilizációs intézkedések eredendő bűnként való elutasítása.

Az államcsőd fenyegető közelében 1995 tavaszán a Horn-kormány radikális lépésekre szánta el magát. A makrogazdasági egyensúly megteremtésének céljával növelték az államháztartás bevételeit és csökkentették a kiadásokat. Ez utóbbi részeként sokkoló hirtelenséggel szűkítették a pénzbeli társadalmi juttatásokra jogosultak körét, esetenként csökkentették az ellátás mértékét. Bokros világosan fogalmazott: gazdasági vészhelyzetben csak a legrászorultabbaknak adhatunk. A nagy nehezen összerakott csomag nem elégedett meg a makrogazdasági stabilizációval. Azt is üzente az országnak: vége a szocialista jólét hamis, finanszírozhatatlan világának. Ez az üzenet megsértette az embereket, ráadásul egyes részei alkotmányellenesnek bizonyultak. A stabilizáció mindezek ellenére sikerült, önmagában valószínűsítve annak a vádnak a megalapozottságát, hogy indokolatlan volt ilyen mélyen beavatkozni a szociális biztonságot garantáló alkotmányos jogokba. A szocialisták azzal védekeztek, hogy kényszerhelyzetben cselekedtek, és ha bekövetkezik a csőd - mondták -, akkor annak következményei sokkal tragikusabbak lettek volna. Az MSZP mindenesetre kifizette a számlát. 1998-ban elvesztette a választásokat, és ebbe - többek szerint - belejátszott a három évvel korábbi stabilizációs program megannyi szociális következménye.

A Fidesz választási kampányában és a kormányprogramban családbarát politikát ígért. A családok megerősítését, felemelését állította politikájának középpontjába. A radikálisan átrendezett családtámogatási rendszer az 1998-as szinten befagyasztotta a családi pótlékot, az inflációnál alacsonyabb mértékben növelte a kiegészítő családi pótlék összegét, és bevezette a családi adókedvezményt.

A támogatás belső rendszere, logikája változott ugyan, de a nemzeti jövedelemből a családtámogatásra fordított hányad ma sem több mint 1998-ban. Azaz a kormány úgy adott egyes családoknak, hogy másoktól ugyanennyit elvett. Az egyébként is magasabb jövedelmű kétkeresős családok kedvezményezése érdekében megkurtította a kisebb jövedelmű vagy egykeresős családokat. Sőt az átlagos keresetűek közül is csak az egygyermekes családok jövedelme növekedett valamelyest, a többgyermekesek pozíciója nem változott. Mindeközben a gyermek nélküli családok rendelkezésére álló jövedelem jobban nőtt, mint a gyermekes családok jövedelme. A családbarát kormány szembefordította egymással a családokat, százezrek zsebéből vett ki pénzt avégett, hogy másoknak ugyanazt odaadhassa.

Bokros az ínséges években elvett a középosztálytól annak érdekében, hogy fenntarthassa a legrászorultabbak támogatását. Orbán a prosperitás éveiben elvesz a legszegényebbektől, hogy többet adhasson a jómódúbbaknak.

Nehéz eldönteni, hogy mit látunk. Egyszerű szemfényvesztést, a politikai akaratot csapdába ejtő tervezési hibát vagy a társadalom tudatos kettészakításának megfontolt programját? Vagy csak egyszerűen a jobboldali politizálás társadalmi bázisának erőltetett ütemű megteremtése zajlik a szemünk előtt? Egy biztos: a családok nem jártak jobban. Akkor viszont kinek az érdekeit szolgálja ez a politika?

Tessék dönteni, tessék választani!

Az 1950-es évek óta nem kriminalizálódott annyira a politika, mint a legutóbbi három évben. Antall József tisztességéhez nem férhetett kétség. A szocialistáknak voltak korrupciógyanús ügyeik ugyan, de egyértelmű volt, hogy a párt és személyesen Horn azokat szégyellnivaló tehernek tekinti, amelyektől - és az érintett emberektől -mielőbb meg kell szabadulni. Jó és rossz, helyes és helytelen köznapi értelemben vált el egymástól, a politikának nem volt saját önmentő, önigazoló erkölcse. Mára összekuszálódott a kép. A nyilvánvalónak tűnő hazugságra, csalásra, lopásra elutasítás helyett önigazoló magyarázat születik: ők is loptak, csaltak, hazudtak. Mintha az eredeti tőkefelhalmozás egykori és modern korának kikerülhetetlennek tűnő erkölcsi tévelygése ismétlődne meg a politikai hatalom újraosztásának időszakában. Mintha az újonnan érkezők azt mondanák: a tisztesség a gazdagok luxusa, és mi, a folyamat elején járók még szegények vagyunk. Jogunk van eldönteni, hogy mi illet bennünket, és azt miként szerezzük meg.

A nemzet erkölcsi megújításának programjával hatalomba érkezett miniszterelnök a kormányzást a szemfényvesztés szinonimájává tette. A nemzeti egységről szónokló Orbán a féligazságok, a magánüzletté tett politika, az alázatos bennfentesek némaságának sűrű szövésű hálóját fonta körénk. A tisztességtelenség, a hazugság, a fenyegetés Orbán-csomagjából nehezen lemosható piszok fröccsen az egész magyar közéletre.

Fel kell tenni a kérdést, hogy a hatalom arroganciája, a politikai riválisok ellenségként való kezelése, a "mi és ők" erőszakos logikájának érvényesítése nem a társadalom immunrendszerének tudatos meggyengítését célozza-e annak érdekében, hogy erkölcsi ítéleteink alapján ne dönthessünk szabadon jó és rossz dolgában. Mi van, ha kiderül, hogy nem a bal és a jobb, hanem a tisztesség és a tisztességtelenség csatázik egymással?

Tessék válaszolni, tessék választani!

Volt egy párt, amely hazugságainkkal történő szembenézésre szólított fel bennünket 1989-ben. Fiatalok és tiszták voltak. Olyanok, amilyenek közülünk is sokan szerettek volna lenni: bátrak és okosak. Azóta sokat változtak. Ma övék a hatalom. Láthatjuk, megítélhetjük, miként sáfárkodnak vele.

Volt egy párt, amely a messzeségből jött, nem kevés bűnnel, és sok bizonytalansággal. Olyanok voltak, amilyenek többségünk nem akart lenni. Azóta sokat változtak. Ma ők állnak szemben a hatalommal, és tudjuk, ők másként kormányoznának.

A múlt alapján könnyű lenne a választás. De ki képviseli a jövőt?

Tessék választani!