Talán a legmegdöbbentőbb, hogy - mint a szerző a Védegylet információi alapján állítja - az elmúlt másfél évtized valamennyi kormánya intenzív nemzetközi tárgyalásokat folytatott az úgynevezett GATS-egyezményhez (általános egyezmény a szolgáltatások kereskedelméről) való csatlakozásunkról anélkül, hogy erről korrekt tájékoztatást adtak volna a hazai közvéleménynek, és társadalmi vitában szereztek volna felhatalmazást a magyar álláspont képviseletéhez. Nem kevesebbről van szó, mint alapvető szolgáltatási szektorok (például az egészségügy és az oktatás) piacának megnyitásáról a nemzetközi verseny számára – s ugyanakkor a versenykorlátozás tilalmának elfogadásáról.

Egy pillanatig sem lehet kérdéses, hogy ha ilyen tárgyalások folynak, legyenek azok bármennyire "puhatolózó jellegűek", a magyar belpolitikai párbeszéd középpontjában lenne a helyük. Elképesztő rövidlátásra vallana, ha a hazai politikai elit azt képzelné, hogy ilyen súlyú döntéseket meghozhat saját hatáskörében, majd az eredményt lenyeletheti a meglepett közvéleménnyel.

Scheiring Gáborral abban is egyetértek, hogy a közszolgáltatók speciális "árut" állítanak elő, és ezt speciális piacon értékesítik, a szektor problémáit ezért nem lehet úgy megoldani, hogy egyszerűen, mindenfajta szabályozás és biztosíték nélkül eladják a szolgáltatókat profitérdekelt magáncégeknek. Pontosabban így is lehet dönteni, de ezzel óhatatlanul együttjár, hogy a válllkozó számára "értéktelen", nem fizetőképes csoportoknak elérhetetlenné válnak a közszolgáltatások.
Sajátos demokrácia, amely ezt az utat választja.

A privatizáció istenítése, a piaci szelekció szabadjára engedése tehát minden bizonnyal tévút. A liberalizmus elleni ideológiai harc erősödése azonban az utóbbi időben újabb veszélyt idézett fel: a piaci megoldások lehetőségeivel, a privatizáció előnyeivel szembeni érzéketlenség veszélyét.

Húsz évvel ezelőtt a Kádár-kori magyar társadalomnak nem kellett különösebben magyarázni, hogy a kizárólagos állami tulajdonban és - kezelésben tartott közszolgáltatások sok esetben szabadságkorlátozó, pazarló, és bizony - az esélyegyenlőségről szavaló állampárti ideológusok szövegei ellenére - a társadalmi egyenlőtlenséget fokozó hatásúak. Ez a keserves tapasztalatokon alapuló tudás napjainkra mintha feledésbe merült volna. Pedig ha a "túl sok" piac veszélye mellett a "túl sok" állam veszélyét is érzékeljük, radikális állampárti (vagy piacpárti) megoldások helyett saját jól felfogott érdekünkben a piac és az állam erényeit ötvöző megoldásokon törjük majd a fejünket.

Említett cikkében a Védegylet munkatársa is felveti, hogy a közszolgáltatásokat elvileg ki lehet tenni a piaci nyomásnak. Majd egyszer, bizonyos feltételek teljesülése esetén. Scheiring Gábor cikke azonban egészében elfogultan piacellenes irányzatú. A közszolgáltatások privatizációját egyértelműen felelőtlen lépésnek minősíti, nemzetközi példáit pedig kivétel nélkül annak illusztrálására hozza fel, hogy bemutassa a nyereségesség szempontjának érvényesülésével járó katasztrofális hatásokat.

Az eddigiekből kiderülhetett: egyetértek azzal, hogy az elsietett privatizáció számos esetben valóban katasztrófát okozott és okoz is. Nem értek egyet azonban azokkal, akik ideológiai előítéletek alapján a piaci megoldások kiterjesztését, illetve az állam túlhatalmát korlátozó törekvéseket általában okolják a kudarcokért. S különösen akkor lóg ki a lóláb, amikor a piacellenes kiáltványok egyetlen szót sem ejtenek az állami közszolgáltatások - hasonlóan nagy számban előforduló - katasztrófáiról.

Ha a közszogáltatások privatizációjáról értekezik valaki, nem hallgathatja el, hogy maga a privatizáció sem azonos a szolgáltatók eladásával. Ezen túl a privatizációnak számos kevésbé radikális típusa létezik. Világszerte rengeteg kísérlet zajlik a bürokratikus megoldások
rugalmasabbá tétele érdekében, például a szolgáltatók versenyeztetésével, pályáztatásával. A lényeg nem az állami/önkormányzati szolgáltatóknak magántulajdonosok kezébe történő "átjátszása", hanem a szolgáltatásban részesülő polgároktól túlságosan távoli, a valódi igényeket nem érzékelő, rugalmatlan szervezeteknek a civilekkel elevenebb kapcsolatban álló szolgáltatókkal történő felváltása.

Ezen az úton elvileg nagyon sok megoldás elképzelhető. Egyetértek Scheiring Gáborral abban, hogy a jó megoldások nem kézenfekvőek, feltárásuk "további tudományos és gyakorlati munkát igényel". Éppen ezért nem célszerű olyan kinyilatkoztatásokat tenni, amilyeneket a Védegylet közgazdász munkatársa tett - amint az sem elfogadható, hogy ezekről a súlyos kérdésekről továbbra is az eddigi "diszkrét" stílusban folyjanak a nemzetközi tárgyalások.