A tér nem volt túlságosan nagy, ám meglehetősen zsúfolt volt: körben megkerülte a forgalom, és mivel egy buszmegállónak is helyet adott, nemcsak a személyautók, hanem a tömegközlekedés is keresztülment rajta. A járda szélén járművek parkoltak, a járdát is elfoglalták, a gyalogosoknak az autókat és a hatalmas ládákban a tér különféle pontjaira ültetett facsemetéket kellett kerülgetniük.

Százéves bérházak övezték a teret, közülük magasodott ki az a kicsiny, barokk építésű, egytornyos templom, amely előtt Sárosdi minden alkalommal elhaladt, amikor a lakásához legközelebb eső élelmiszerboltba igyekezett. Nem csak élelmiszert lehetett kapni errefelé, Sárosdi útja a tér sarkától az élelmiszerboltig egy cipőjavító, egy használt elektronikai cikkeket árusító és egy százforintos üzlet előtt vezetett el - nem beszélve a templomról, amelynek, akárhányszor arra járt a prózaíró, mindig nyitva volt az ajtaja. Úgyhogy Sárosdi soha nem mulasztott el egy pillantást vetni az ünnepélyes félhomályban rejtőző oltár felé.

A templom előtt buszmegállót alakítottak ki. A rövidebb fajta autóbusz járt erre, amelynek nem okoz nehézséget a tekergés a belváros szűk utcáiban. A templom csendjét óránként többször is a busz fékezése, az ajtók csapódása, a csengő berregése és az utasok lépteinek kopogása verte fel. A prózaíró néha megállt a templomajtóban, arcának egyik felével a templombelső, másik felével a buszmegálló irányába fordult, olyankor rendre patetikus gondolatok lepték meg, és úgy érezte, mintha két világ határán lenne.

Egy madárcsontú, rövidre nyírt hajú, idős hölgy ácsorgott napok óta a templom körül. Amikor Sárosdi az élelmiszerbolt felé menet elhaladt a templom előtt, a hölgy "pár forintot" kért tőle. A prózaíró a feléje nyújtott nyitott tenyérbe nyomott némi aprót. Pár perccel később, a bevásárlás után hazafelé Sárosdi csodálkozott, hogy a hölgy újra pénzt kér tőle, amaz pedig azt nehezményezte, hogy a prózaíró szó nélkül elment mellette. "Ilyen nagy csomagot visz - kiabált Sárosdi után az idős hölgy -, nem igaz, hogy nem tudna adni valamicskét a rászorulóknak." A prózaírónak a nyelvén volt az értetlenkedés, hogy de hiszen most adott, végül némán baktatott tovább.

Onnantól fogva gyakran látta a hölgyet. A legtöbbször a templom előtt, a buszmegálló környékén ácsorgott, jobban mondva inkább ténfergett, figyelve, kit szólíthat meg aprópénz reményében. Ha megállt egy autóbusz, a leszálló utasokat vette célba, a járatok érkezése között pedig a megállóban várakozókat járta körbe. Sárosdi olyat is látott, hogy a hölgy lement az úttestre, és a közlekedés forgatagában sasszézva borzolta a sofőrök idegeit. Aztán ha az autók piros lámpa vagy egyéb okok miatt megállásra kényszerültek, a letekert ablakokon benyúlva kéregetett a bent ülőktől.

Sárosdit is többször megszólította boltba menet és jövet, a prózaíró hol adott neki, hol nem. Utóbbi eseteknél már nem is vette zokon a menetrendszerűen érkező szemrehányásokat, melyekben nemcsak ő részesült, hanem mindenki, aki szó nélkül hagyta a kéregetést. A hölgy a visszautasítások alkalmával rendre fennhangon szónokolt a könyörtelen és keményszívű emberekről, az irgalom és az emberiesség teljes hiányáról. Különösen azok kapták meg, akik a templomból távozva mentek el mellette úgy, hogy semmi jelét nem adták a figyelmüknek: pironkodva hallgathatták a véleményét az önző és képmutató, álszent alakokról. Néhányan meginogtak, és lángvörös arccal a hölgy tenyerébe nyomtak pár tízest, mások a szitkok hallatán megszaporázták lépteiket, ám az arcpír náluk sem maradt el.

Egy napon Sárosdi épp délben indult a boltba, és egy öltönyös férfit látott a madárcsontú idős hölggyel beszélgetni. A férfi élénk taglejtésekkel magyarázott. Amikor a prózaíró közelebb ért, lelassította a lépteit, és hallotta, amint az öltönyös férfi azt mondja: "Gondoltam, hogy itt van. Nem értem magát, mama. Mondja meg, hogy mi szükség van erre!" "Unatkozom - vágta rá dacosan a hölgy. - Nem vagytok otthon, és én egész nap nem tudok mit csinálni." A férfi a fejét csóválta, aztán kézen fogta a hölgyet: "Jöjjön. Menjünk haza." "Várjál - a hölgy a templomajtó felé húzta. - Be szoktam dobni a perselybe a pénzt." Eltűntek a félhomályban. Mikor kijöttek, megkondult a templom harangja. Hangja betöltötte a teret, elnyomott mindenféle zsivajt, és tovaszállt a belváros szűk utcái felé.