Az elvett aranyainkhoz való viszonyunk fontos dolgokat mutat. Nemcsak az elveszetteknél, az összesnél fontosabbakat. A magyar közvélemény és a magyar sajtó egy része úgy gondolja, hogy a magyar aranyakkal elveszett a magyar igazság. Az igazságtól függetlenül gondolja így, hiszen akkor gondolja, amikor nem is lehet tudni, mi az igazság. Az elveszett aranyak elválasztják azokat, akik hisznek a magyar igazság létezésében, azoktól, akik csak az Igazság létezésében hisznek. Az előbbiek úgy vélik, hogy a világban úgysincs igazság, bízvást nevezhetik hát a magyar érdeket, a magyar dicsőséget - magyar igazságnak. Utóbbiak úgy vélik, hogy az Igazság igazodási pontként mindenképpen létezik függetlenül attól, mennyire érvényesül.
Aranyigazság
A versenysport az igazsághoz való viszony nagy kihívása. Minden szurkolótábor egyet akar, és mindegyik mást akar. Mindegyik győzelmet, és mindegyik másét: a magáét. Ezeket a szurkolótáborokat (klubokét és sportágakét) az olimpia egyesíti (leginkább) nemzetté. Minden nemzet egyet akar, mindegyik mást.
A győzelemhez közös szabályrendszer kell, a verseny egyetemes szabályrendszere. Enélkül nincs miben győzni. Mindenki hisz ennek az egyetemes szabályrendszernek az egyetemes igazságában, amennyiben igazságosnak tartja az övéi szabályosan elért jó eredményeit, és igazságtalannak tartja, ha mások az övéivel szemben szabályt sértenek. Ez utóbbi esetben mindenki érvényesnek tartja az Igazságot akkor is, ha nem érvényesül, ha a szabálysértő megússza. Senki se helyesli, ha csapatának gólhelyzetben kiugró csatárát a söprögető fölrúgja, kivált, ha büntetlenül. Viszont kevesen ítélik el csapatuk söprögetőjét, ha fölrúgja az ellenfél kiugró csatárát, kivált, ha büntetlenül. A "mindenki így csinálja" az egyik esetben mentség, a másikban nem, az egyik esetben megszorítja az egyetemes igazságot, a másikban nem.
Az egyetemes igazsághoz való kétlelkű viszony a szurkolás lényege. Muszáj hinnem az Egészben, a mindenki számára adott szabályrendszerben, különben nem hihetek a versenyben, a szurkolásom tétjében, a győzelem értékében és érvényességében. De muszáj ezt a hitemet alárendelnem Részem érdekének, különben nem tudok érzelmileg azonosulni a szurkoló közönséggel, márpedig ez a szurkolás társadalmi tétje. Úgy nem lehet szurkolni, hogy fölháborodom, ha nem adnak meg ellenünk egy jogos tizenegyest. Úgy nem lehet azonosulni a csapattal. Úgy nem lehet beülni egy szurkolótáborba, hogy a saját szememnek hiszek, annak alapján formálok és nyilvánítok véleményt egy bírói döntésről, akkor küldöm el az anyjába a bírót, ha megadja a lesgólunkat, és nem akkor, ha nem. Szurkolni csak kollektív szemmel lehet az önálló érzékelés, az önálló igazságérzet föladásával.
A kérdés az, hogy mennyire tudja függetleníteni magát az ember szurkolói mivoltától. Legalább akkor, amikor kívül kerül a Barrabást kiáltó tömegen. Legalább az események után és között. És főleg akkor, amikor nem játékról van szó.
Merthogy a fenti modell akkor is érvényes, amikor nem sportversenyről van szó, hanem életversenyről. Gazdaságiról, társadalmiról, politikairól. Jó-e, ha lejt a hazai pálya? Ez ugyanaz a kérdés akkor is, ha focimeccsről van szó, és akkor is, ha autópálya-építésről. Disznóságnak tarthatom az egyetemes igazságra hivatkozva, ha a szomszédban háttérbe szorítják a jobb ajánlatot adó magyar cégeket, és disznóságnak tarthatom a magyar igazságra hivatkozva, ha Magyarországon a jobb ajánlatot adó külföldi cégek kapják a megrendeléseket. Ugyanarról a kétlelkűségről, ambivalenciáról van szó.
Ugyanahhoz az elvhez mérni saját cselekedeteinket, mint vetélytársainkét - ez az egyik uralkodó fölfogás szerint árulás. Hazáé, párté, csapaté� Kant szerint viszont a felvilágosult polgári világ morális alapja. Bárkié az arany, Kanté az igazság.
