Mindezt nem a lakitelekiek írták az MDF-ről tegnap, nem az MDF vezetői írták a lakitelekiekről tegnapelőtt; 1987. szeptember 27-én fogalmazták ezeket a sorokat abban a bizonyos sátorban, Lezsák Sándor kertjében - akkor Magyarországról. Ezekből az igékből lett az MDF. Most ez a párt ilyen. Mondhatnánk, ki másnak lenne joga rá, hogy rárogyassza a szervezetre a sátorponyvát, ki más rúghatja ki a tartórudakat, mint maguk a lakitelekiek, még ha most nem is Bíró, Csengey, Csoóri, Csurka, Für neve szerepel közleményeik alatt, hanem a régiek közül csak az akkori házigazdáé, Lezsák Sándoré.

Politikai magánügye lenne a fórum tagjainak mindez, ha az MDF nem jelentene még mindig egy kicsit többet önmagánál, ha nem idézne fel bizonyos rendszerváltás kori reményeket, amit a lakiteleki alapító nyilatkozat úgy fogalmazott meg: a fórum a folyamatos és nyilvános párbeszéd színtere lehetne. Ez az, amit a legkevésbé idéznek az MDF mostani történései. Inkább a volt MDF-es, volt KDNP-s, most kereszténydemokrata Fidesz platformos és megint KDNP-elnök Semjén Zsolt anekdotáját elevenítik fel, amely szerint a honatya az 1994-1998-as ciklus végén az akkori házelnöktől tudta meg, hogy ő az egyetlen politikus pártjából, akit egyik szárny sem zárt ki. Ő a parlamenti KDNP.

Kíméletlen és követhetelten harcba kezdtek egymással az MDF országosan ismert politikusai - nem most, legkorábban is a 2002-es választási vereség után. Ez a párt számára vereség volt, egy sor, a Fidesz mellett elkötelezett a pártelnök asszonyával szemben álló politikus számára viszont egyéni sikert hozott. Azóta folyik a vagy-vagy küzdelem, ami a kívülálló számára képtelen felmutatni az is-is jegyeit. Nem jelez követhető tartalmakat azon a dilemmán kívül, hogy az MDF-nek vajon a Fidesz mellett vagy belenőve kell-e politizálni, hangosan, mint Orbán, vagy csendesebben…, de hogy mit, hogy mi volna az a világlátás, eredeti mondanivaló, amellyel bármelyik harcban álló fórumos fél kiszorulása esetén eltűnne a magyar parlamentből, azt nehéz definiálni.

Azt már könnyebb, hogy ki tűnne el. És könnyen lehet, hogy ez az a pont, ahol elágazik a történet a végzetszerűen fenyegető kisgazda vagy kereszténydemokrata előzményektől. Mert arra még talán emlékezhetünk, hogy volt egy 36-os kisgazda frakció, amely szembe ment Torgyánnal, a pártvezetéssel, de arra már aligha, hogy kik voltak a tagjai. Itt most a pártvezetés ellen Lezsák Sándor vagy Horváth Balázs lép fel. Már megjegyezett, fontos nevek. A másik oldalon pedig Dávid Ibolya, akit legkevesebb a saját pártja - kivéve a lakitelekieket - valamint a közvélemény-kutatók által kérdezettek huzamos ideje nagyra értékelnek. Róla nehezen elképzelhető, hogy egy elhibázott pacalevéssel érjen véget politikai pályafutása, mint a hozzá hasonlóan épp a saját frakciójából megtámadott Torgyánnak.

Ennyi megmaradt az MDF múltjából: itt nívósabbak a szereplők, még ha minden más elemében ugyanolyan politikai haláltáncnak tetszik az övék is, mint a Fidesz gravitációs terében eltűnt korábbiaké.

Csakúgy, mint az MDF/MDNP szakadásnál, a kereszténydemokraták szétzilálódásánál vagy a kisgazda párt felmorzsolódásánál most is az a képlet: a Fidesz, a mozdulatlan mozgató, amely látszólag mást sem tesz, mint egy nagy szárnymozdulattal maga alá kotorja a viszályból szétszaladó, védelmet kereső politikusokat, míg a maradók, a szembeszegülők, a tagságra támaszkodók előbb-utóbb megtapasztalják, hogy az aktivisták lendülete gyorsan irányt változtat. És akkor ők civilek lesznek. A másik csapatból pedig Fidesz-politikus válik.

Csakhogy egyik változat sem könnyen képzelhető el a fórum fontos politikusairól. Lehet, hogy nem tudják, de talán megtörténik velük: múltjuk ereje civilizációs kereteket szabhat háborújuknak, és akkor talán megmaradnak a politikánál. Ha nem, hát több veszik a lakitelekieknél.