Miközben az ifjú király pompás győzelmét ünnepelhette, (politikai és szellemi) atyja megtépázott méltósága utolsó maradékának visszaszerzésére még egy utolsó, nagy gesztussal búcsúzott a színtől, a játéktól. Megroppanó sorsok sokasága itt, lehetőségek világa ott.

Gyurcsány Ferenc a szocialisták akaratából hamarosan elfoglalhatja Magyarország miniszterelnökének székét, dolgozószobáját. Azt a helyet veheti majd át, amelynek sorsát az őt korábban helyzetbe hozó Medgyessy Péter éppen ekkor bízta - átmenetileg - Mádl Ferenc államfői bölcsességére. Mint Medgyessy mondta, azért, mert nem kívánta puccsiták kezében tudni a döntést. A puccsitáknak nevezett szocialista vezetők éppen ekkor szenvedtek vereséget Gyurcsánytól. Attól, akit Medgyessy el akart távolítani a környezetéből. A menesztett kormányfő igazi tragikus helyzetbe került: ellenfeleinek legyőzője is - ellenfele. Színpadon - mestermű lehetne. Itt: tovább kell írni. De jobb esélyekkel lehet.

Sokan minősítik a következménynélküliség országának a miénket. Az utolsó napok talán évekre szólóan felülírják ezt a tételt. Így juthattak a szocialisták ahhoz a katartikus véghez, amelyhez – mint a nagy darabokban az lenni szokott – véletlenek sorozata vezetett. A dolgok törvény szabta menetében feltehetően eszükbe nem jutott volna, hogy az országban válság van, hogy ők elviselhetetlen “atyai gyámság” alatt élnek évek óta, hogy feltűnt a horizonton az új idők új csillaga. Ezt sokáig talán csak érzik, de nem gondolják, ha Medgyessy Péter nem egyszerre próbál leszámolni az egyik pillanatról a másikra vetélytársnak érzett Gyurcsánnyal és az őt már hónapok óta bosszantó Csillag Istvánnal. Csillag miatt keresztbe lépett az SZDSZ, és kiderült, hogy a megtorpanó miniszterelnökre rázuhant valami általa nem sejtett szocialista tömeg. És el is sodorta.

A sok nagy mozgáshoz képest talán csak kis véletlenek okozták, hogy ebben az alkalom szülte sodrásban a párt vezetői hibát halmoztak hibára. Botlást botlásra. Úgy gondolták, hogy a tagság és a nem közéjük tartozó vezetők észre sem fogják venni, ha az elgáncsolt Medgyessy helyett Kiss Péterrel mennek tovább. Észrevették. Aztán így tovább, lépcsőfokról lépcsőfokra minden lépés – csak egy kicsit elrontva. S a végén lent, a lépcsősor alján ott várt egy soha nem látott erejére ébredt tagság, a küldöttek, akik most már nem adtak támaszt a botladozóknak. Átszaladtak rajtuk Gyurcsány felé.

Nehéz felmérni most még, hogy mi volt az, ami a szocialistákat ilyen erővel fordította egy olyan pártvezetés ellen – mert legalább ennyire erről van szó, mint amennyire a Gyurcsány mögé sorakozásról -, amely egy évtizede mindig jóval több mint harmincszázalékos eredményt ért el, bármilyen választásról legyen is szó. Visszafelé tehát a legsikeresebb. Nem tudni, minek szólt a már-már dühös boldogság, amit a kongresszuson érezni lehetett. Annak, hogy immár felnőttnek, szuverén politizálásra érettnek, de magára hagyottnak érezte magát a tagság, és most a maga lehetőségeire ismert az önteremtő Gyurcsányban? Vagy a Fidesztől félve erőt akarnak az erővel szemben tudni? Mindkettő?

Kíváncsivá tették a kívülállót. Mi feszítheti ezt a pártot, ami eddig nem tudott megnyilvánulni? Honnan a frusztráltság, amely ennyi választási siker után is ilyen kérlelhetetlenül szembefordította eddigi vezetőivel? Tudják-e, mit akarnak, vagy csak akarni akarnak – végre? Megvan-e bennük és új vezetőjükben a képesség, hogy katarzisukba kívülállókat is bevonjanak, vagy csak saját évtizedes drámafolyamuk egyik megrendítő pillanatát élték át?

Most függöny. Vagy le, vagy fel.