8:0 - ilyen volt a válságstáb hatékonysága. Valószínűleg azonban őket is meglepte, milyen gyorsan és érzékenyen reagáltak a tágabb környezetből más garázsmesterek. Pillanatok alatt kiderült, hogy ami történt, nem hasonlítható egy éjszakai balesethez, ahol a roncsokat eltávolítva reggel már mindenki tiszta utat talál. Akik úgy gondolták, hogy ilyen vezetési technikákkal csak új katasztrófák következhetnek, szintén elképesztő sebességgel szervezték meg magukat. Ha eddig kérdéses lett volna, Gyurcsány Ferenc most egyértelműen bizonyította, hogy figyelemre méltó politikus. Már az ütem is tökéletes volt, ahogy a Medgyessy Péter révén a politikai elitbe került miniszter lefűződött mentoráról. Igaz, a véletlen is közrejátszhatott abban, hogy már teljesen szuverén szocialista politikusként találta a miniszterelnök bukása Gyurcsányt, de tény, hogy néhány nap alatt a menesztett miniszter megkerülhetetlen politikai tényezővé emelkedett. Aztán miniszterelnök-jelöltté. Elképesztő jelenlét-teljesítményt produkált ezekben a napokban.

A szocialista párt vezető testületei ez idő alatt láncülésezésbe kezdtek, s így végképp könnyen kivehető képletet mutattak fel: minél feljebb van egy csapat - például elnökség -, annál inkább Kiss Péter mellett foglal állást, minél nagyobb térből fogadja be a politikai véleményeket - mint a választmány -, annál nagyobbak Gyurcsány esélyei.

E nagy valószínűséggel senki által nem tervezett helyzet éppen spontaneitásával, a sarkoknak a szocialistákra jellemző legömbölyítése nélkül jelölte ki a pólusokat. Az egyiken a bázisnak a változás iránti elkötelezettségét, illetve az ellenzékkel való kemény konfrontálás akaratát megtestesítő Gyurcsány, a másikon a folyamatosságot, az "ugyanazt, de jobban" taktikáját megtestesítő Kiss Péter. Most még egyáltalán nem mérhető fel, hogy az MSZP miként fog reagálni egy számára eddig szinte ismeretlen helyzetre, arra, hogy életfelfogások, mentalitások méretnek meg egy belső választáson. Ez akkor is komoly értékválasztás lesz, ha a két jelölt sorra teszi az egymás iránti lojalitás gesztusait.

Maguk a szocialisták sem tudhatják, hogy politikai kultúrájuk miként visel el egy ilyen belső megrázkódtatást. Tizenöt éve nem volt benne részük. Októberi kongresszusukat éppen a jubileumnak akarták szentelni, nem sejtve, milyen jelentéseket vethet fel a "lezárult egy korszak" kongresszusszervező tétele. Bonyolítja a helyzetet, hogy egy nekifutással lényegében kétszer kell választaniuk. Akárki mellett is döntenek miniszterelnök-jelöltként, hozzá - vagy éppen őt ellenpontozva - kell majd pártelnököt választani. Netán végiggondolniuk azt, hogy meddig tartják fenn azt a különös állapotot, hogy nem azt javasolják az ország vezetőjének, akiben ők egymás közt a legjobban bíznak, vagyis pártjuk elnökét. Hogy e posztról a rettegett ellenfél bűvöletében, a semleges választókhoz való 2006-os hozzáférés reménye szerint és nem belső késztetéseik alapján döntenek. Egyáltalán: már az frusztráltságot okozhat, hogy a 2006-ra adandó válasz mást mond, mint az a bizonyos belső késztetés. E váratlan helyzet elvezethet talán oda, hogy a megoldást nemcsak maguk, de az ország számára is jól artikulálják. Ha vitában, ha egymás ellenében, hát úgy. Csak biztatni lehet őket erre, igaz, odáig nem mehetünk el, hogy azt mondjuk, csak bátran, nincs vesztenivaló.