Medgyessy Péter azzal, hogy felállt, a szocialisták és a szabad demokraták azzal, hogy e mozdulattal élve kihúzták alóla a miniszterelnöki széket, a rendszerváltozás utáni politizálásban lezártak egy korszakot.

Hogy mindez miért történt, egyelőre legalább annyira nehezen megválaszolható, mint amennyire kevéssé volt magától értetődő, hogy 2001 nyarán a szocialisták - igen kiváló közvélemény-kutatási adatokkal - a párton kívül találtak maguknak miniszterelnök-jelöltet, Medgyessy Péter személyében. Hiába közülük valót, nem közéjük tartozót. Ettől a pillanattól kezdve a szerkezetbe beépült egy törésvonal, amelyről sejteni lehetett, hogy ha extra terhelést kap, bajt okozhat.

Csakhogy extra terhelésről nem tudni - a kormányszerkezet mégis öszszeomlott. Kitalálni sem lehetett volna ennél látványosabb válságot:

augusztus 20-án, az állam ünnepén egy már privát embernek számító miniszterelnöknek tisztelegtek a katonák, az olimpia idején nincs sportminiszter, vagy mégis van, ezt sem lehet tudni, a költségvetés megtervezésének legfontosabb időszakában bizonytalan, hogy kinek a szava számít, miközben az MSZP lényegében már új feladatra készülő elnöke az, aki kimondja a miniszterelnök sorsát megpecsételő mondatot.

Nehéz elképzelni, hogy Csillag István gazdasági miniszter volna az, aki miatt ilyen radikálisan, ennyire nyers és szögletes mozdulatokkal kellett felborítani az eddigi hatalmi konstrukciót. Az ő leváltására tett kísérletbe bukott bele a miniszterelnök, de nyilván nem a miatt. Az is kérdéses, igaz-e a látszat, amely szerint a szabad demokraták szava döntött.

A válaszhoz vissza kell térni a pillanathoz, amikor a Művész cukrászdában Horn Gyula, Kovács László és Medgyessy Péter találkozott, még bőven az előző ciklusban. Itt lett láthatóvá a külvilág számára is, hogy kívülről hoz miniszterelnök-jelöltet a szocialista párt. Korábban Németh Miklóssal tárgyaltak, aki megüzente, hogy jön, de lecserélteti a teljes pártvezetést. Hát nem jött. Medgyessy nem ígért totális cserét, de kormányában a kulcspozíciókat - gazdasági miniszter, pénzügyminiszter, kancelláriaminiszter, illetve a saját kabinetfőnöke - a választásokon győztes párton kívülről töltötte be. A kormánypártok egyébként is ki szoktak ürülni, de legalább az övék a hatalom. Ezt a szocialisták nem mondhatták el magukról ilyen egyértelműen. Erősen kiürültek, s csak részben lett övék a hatalom. Viszont nyertek: önkormányzati választásokat, és a csatlakozási népszavazáson is az történt, amit ők szerettek volna. Aztán veszítettek az EP-választáson. Ezt követően kezdték el tervezni az új költségvetést és az új kormányt. Kiderült számukra, hogy nem lesz pénz, amit le lehet vinni "területre", és az is, hogy csak részben férnek hozzá a kormányhoz.

Ha ezek után az unióhoz való csatlakozás előnyeinek igénybevételéhez szükséges átmeneti költségvetési aszkézis és a nép számára emberségesebb, barátságosabb világot segítő szociális akarat ütközik, abból akár nagy formátumú vita is kerekedhetett volna. Abba akár érdemes lett volna belebukni. Nem akármilyen erejű ügyekről van szó. Nem véletlen, hogy Csehországban és Lengyelországban darabokra verte szét az éppen kormányon lévő koalíciót ugyanez a helyzet. A csatlakozás után elérhető óriási összegek mellé ugyanis önrészt kell tenni, ami megköti a költségvetés egyik kezét, az eurózónához való csatlakozással vállalt deficitlimit hozzákötözi a másikat. Bilincsbe verve pedig azzal a természetes politikai technikával, hogy kitalálunk valamit, ami fontos és emberséges, és erre pénzt is adunk, nem lehet operálni. Ilyenkor csak a politikai tehetségre vagy a gátlástalan demagógiára lehet építeni. Medgyessy 2002 végén még azt mondta, a csatlakozás után talán előre hozott választásokat kellene tartani. Akkor még nyerhetnek. Tudta ugyanis, hogy az ezt követő időszak, ha az embereknek nem is, a kormányzatnak komoly nehézségeket fog okozni.

Másfelé kanyarodtak az események.

Ebben az általa is prognosztizáltan kritikus helyzetben Medgyessy a kormányátalakítással egy sor személyes konfliktust "akart lerendezni". Talán csak kicsivel többet. Olyanokat, amelyek rárakódtak az egyébként is törékeny viszonyrendszerre, amellyel ő a koalíciós pártokhoz kapcsolódott. Ki akarta iktatni a rendszerből Gyurcsány Ferencet, akit éppen ő vitt be oda. Nehéz lenne ezt a lépést bármiféle távlatos terv részeként bemutatni. Kitessékelte volna a kormányból Burány Sándor foglalkoztatási minisztert, miközben nehéz elképzelni, hogy volna olyan szavazó, aki ettől, a tárcáról hallván, libabőrös lesz. És ki akarta küszöbölni a kormányból Csillag István gazdasági minisztert azzal, hogy mondjon az SZDSZ bárkit, csak őt ne: ez sem az a mozdulat, amely új horizontok felé mutatna. Cserébe megannyi konfliktusforrás: a miniszterelnök kihívta a szabad demokratákat, kihívta a szocialisták jelentős erőit, cserébe viszont nem kínált semmit, amire mondjuk a közvélemény vagy a hozzá lojális politikai erők hivatkozhatnának, mondván: ez az, amiért érdemes a legkeményebb ütközéseket is vállalni.

Akármilyen gyors és vad volt, ami történt, mégsem lehet igazán drámainak nevezni, mert hiányoznak belőle a nagy formátumú tartalmak. Az ellenzéknek egy szava nem volt. Nagy társadalmi konfliktusok érintőlegesen sem kerültek elő. Senki nem vetette fel, hogy a kormány által eredetileg meghirdetett négy nagy reform egyike sincs jó állapotban, miközben a gazdasági és általában a társadalmi mozgások jóval kisimultabbak, mint a közelmúltban bármikor. A történelmi fordulatnak is nevezhető kormányválság úgy robbant ki, hogy a hatalmi szerkezet eredendő gyengeségein, bizonyos "anyagfáradáson" és lendületvesztésen kívül más jó oka nincs. Mintha csak az nyilvánulna meg benne, hogy egy sor nem kontrollált véletlen játszott egybe. Ez a gyakori képlete a súlyos baleseteknek. Hiszen éppen most keletkezett hatalmi vákuum az MSZP-ben, ami aktivizált egy sor politikust. Az SZDSZ viharos belső ügyektől szorítva éppen most volt kénytelen különösen adni a méltóságra, tekintélyre. A miniszterelnök pedig éppen ebben a helyzetben döntött úgy, hogy - tekintettel a közvélemény-kutatók adataiból kiolvasható mélyrepülésre - ezentúl kemény lesz. Keménysége túlzott volt az MSZP-nek, amely csak a kellő alkalomra vált. Az is kiderült, hogy a belső politikai háborúzáshoz se az ehhez szükséges sajátos felkészültsége, se megfelelően erős idegei nincsenek. Vagy szándékosan rohant a vészkijárat felé, vagy végzetesen eltévedt a politikai labirintusokban - és egyszer csak kint találta magát, de a másik oldalon.

Akármi történt is: távozását nem az okozta, hogy megbukott volna a makrogazdasági egyensúlyokra figyelő, az unióhoz való alkalmazkodás politikája. Senki nem analizálta, de ha igen, nem számolt be róla, hogy milyen árral mekkora haszon állítható szembe. Ahogyan a vele való elégedetlenség kulturális, mentális, szociális dimenzióiról sem tudhatunk sokat, csak annyit, hogy többet kellene adni. Félő azonban, hogy a baloldaliság mára ennél jóval bonyolultabb elkötelezettségeket jelentene, ahogy a liberalizmus sem ugyanaz egy olyan világban, amely éppen az ellenállhatatlan erejű szabad áramlások köré szerveződik, mint volt akár csak tíz éve is.

És mert ezekhez a tételekhez aligha köthető, ezért e mostani kormányzati válságról csak annyit mondhatni, hogy az utóbbi másfél évtizedben ennél látványosabb nem volt, de azt nem, hogy mélyebb se lett volna.

Nem biztos, hogy ez mind igaz arra is, ami még csak most következik. Amit ugyanis 2001-ben, amikor lett volna rá akár fél évük is, elmulasztottak a szocialisták, most néhány hét alatt meg kell tenniük. Akkor nem politikai koncepciók, első szándékú társadalmi mondanivaló, hanem a szavazatmaximálás szempontjai döntöttek Medgyessy mellett. Most, kényszerhelyzetben, sürgősségi ellátásban kell nemcsak a 2006-os választásokig, húsz hónapra szólóan végiggondolniuk azt, amit akkor elmulasztottak.