Ha kell, a királyi, ha kell, a népfelségnek is határokat kell szabni - ezt jelképezi az aranyozott pecsét mása. Az éppen ötvenöt esztendeje törvénybe iktatott magyar Alkotmány neve szerint továbbra is 1949-es, más megfogalmazásban: sztálini - így hát kifejezetten jól is jön az alaptörvénynek e szimbolikus megerősítés. Különösen szükség lehet erre most, amikor új helyzetben, az uniós jogrendszerében, annak alapjogi bíráskodása előtt kell helytállnia. Illetve, fordítva: bizonyos fokig mérceként szolgálhat a közösségi szabályok számára is.

Nemcsak az iménti mondatok bonyolultak, a helyzet is az.

Eleve különös, hogy egy 1949-ben született, fogalmazott alkotmány miként élhette túl a rendszerváltozást. Leegyszerűsítve mondhatjuk persze, hogy ugyanúgy, mint a parlament. Az épület, benne a padok, pulpitusok ugyanazok, mint voltak mondjuk az ötvenes években, akkor is képviselőknek nevezett emberek jártak oda be időről időre és törvényeket hoztak, a lényeget illetően még sincs semmi köze annak az Országgyűlésnek a jelenlegihez. Ahogy az 1949-es alkotmány nyolcvan százaléka formálisan is megváltozott 1989 óta, tartalmilag pedig totális az átalakulás, mondhatni az ellenkezőjébe fordult az alaptörvény. Csak éppen a rendszerváltozás spontán volta és sebessége nem tette lehetővé, ereje és iránya pedig szükségessé, hogy a résztvevők egy történelmi pillanatra kiálljanak a folyamatból és rögzítsék, ami addig történt. (Amikor pedig megpróbálták, 1996-ban a szocialista kormánytagok saját pártjuk javaslatát leszavazva jelezték, hogy a helyzet reménytelenül bonyolult.) Alkotmányozási motivációt általában az ad, ha egy kritikus pillanatban visszafordíthatatlanná kívánnak tenni nagy horderejű változásokat. Nálunk a 89 óta eltelt tizenöt év alatt nem volt olyan helyzet, amely a 49-es alkotmány szellemének visszatérésével fenyegetett, amely miatt szimbolikusan is el kellett volna vágni a köldökzsinórt.

A 2/3-os törvények sorával épített új alkotmányosság teherbírónak bizonyult. A taxisblokádtól Antall József halálán át a kormányváltásokon és az első SZDSZ-MSZP koalíció parlamenti túlhatalmán keresztül a privatizációig és a politikai igazságtételig, illetve a NATO- és uniós csatlakozásig minden nehéz helyzethez biztonságos mozgástereket adott az alkotmány. A kereteket egyre gazdagabb tartalommal töltötték ki az Alkotmánybíróság döntései. Olyannyira, hogy senki nem találta túlzottnak a három elnöki megbízatás után távozó Sólyom Lászlónak azt a fordulatát, amely szerint a testület 1997-re "megcsinálta az alkotmányt." Igaz, annak már az 1989-es preambulumában az szerepel, hogy csak átmeneti, hogy addig van érvényben, ameddig a végleges el nem készült. De egyre többen osztják azt a véleményt, hogy nagyobb kockázattal járna egy új alkotmányozás, mint amennyi hasznot hozna az, hogy a szöveg pontosabbá, koherensebbé válna s megszabadulna vezetéknevétől (1949-es). Az is felmerült azonban, hogy amilyen simán vált a szocialista alkotmányból jogállami, ugyanígy viszszafelé is megtehető ez az út, ha csak egy vadonatúj alapszöveg azt arrafelé le nem zárja.

Politikai realitások szerint azonban a történelmi rükvercnek biztosabb akadályai is vannak. Valószínűtlen, hogy az alaptörvény az Aranybulla sorsára jutna, amit II. András nem tartott be, s nem egészen tíz év múlva maga az ellenállási jog is az esztergomi érsekre szállt, hogy aztán nyomatékkal csak a fél magyar történelemmel később, Rákóczinál, a Habsburgokkal szemben kerüljön elő. Igaz, az Aranybulla szellemisége addig és azóta is él. Most már egy új dimenzióban is. Az uniós csatlakozással Magyarország elfogadta a közösség alapjogi egyezményeit, illetve kötelezően alkalmaznia kell az európai alkotmányt, benne az alapjogi chartát. Amilyen egyszerűen hangzik ez, annyira fogalmunk sincs róla, hogy valójában hogyan és mi történik majd. Az tudható, hogy az európai, illetve a magyar bíróságok ítélkezésén keresztül derül majd ki, hogy milyen tartalmakat hoz az új helyzet. Ráadásul alkotmányunk új (csatlakozási) bekezdése szerint az unió is csak az alkotmány keretei között gyakorolhat főhatalmat Magyarországon. A helyzetet, ha nem is "kapitányként", hiszen már nem gyakorló jogász, pontosan írta le Mádl Ferenc köztársasági elnök: "Az alkotmány iránt elkötelezett jogászként úgy gondolom, nyilvánvaló, hogy a magyar Alkotmány garanciái nem adhatók fel teljes egészében. Ugyanakkor az sem kérdéses, hogy a közösségi jog elsőbbsége kizárja a közösségi jog érvényesülésének megakadályozását az Alkotmány alapján. Szkülla és Kharübdisz között kell tehát a helyes utat megtalálni, és ehhez komoly bírói bölcsességre és invencióra lesz szükség."

II. András képe az Aranybullán; jobbra fent: a toll, amellyel aláírták hazánk uniós csatlakozását